2017. január 30., hétfő

Afganisztáni víg napjaim - Whiskey tango foxtrot


A Whiskey tango foxtrot egyértelmű anyagi bukás volt. Gyakorlatilag még a gyártási költségeit sem tudta visszatermelni az USA-ban. Nem csoda, hisz nem egy egyenes ívű mozi, konkrét, egyértelmű üzenettel. Vélhetően a furcsasága, a különös modora lehet az ok, amiért elhasalt az amerikai jegypénztáraknál.
Az amcsik, ha Afganisztán szóba kerül, eleve nem ismernek pardont, pláne, ha valaki ennek az egész cécónak az abszurditását – ne adj Isten -, a hiábavalóságát, irrelevanciáját hangsúlyozza/domborítja ki. 


A Glenn Ficarra, John Requa rendezőpáros nagy fába vágta a fejszéjét, göröngyös terepre tévedt - s jól ki is húzta a gyufát!
A srácok már a Crazy stupid love-al bizonyították, hogy képesek intelligens vígjátékot csinálni, s az Afganisztánba „száműzött” hírvadász riporternő sztorija is ebben a mai komédiáktól szokatlan, prudens szellemiségben fogant. 


Szinte borítékolható volt, hogy a nagyközönség még nem áll készen erre a filmre - főként a téma érzékenysége miatt -, s nem fog tudni zöld ágra vergődni egy robbantások, kivégzések, meg mindenféle borzalmak közepette játszódó háborús komédiával.
Komédia? Talán mégsem! Picit hazudtunk! Inkább amolyan abszurd feel-good movie a Whiskey tango foxtrot, és hát – nem akarjuk tovább rontani a helyzetet -, de a „feel-good” jelző Afganisztánnal kapcsolatban egy hithű amerikai állampolgár számára vélhetően még inkább értelmezhetetlen, s fejvakarásra készteti az államok összes valamirevaló patriótáját. Hisz hogyan is lehet „vígAfganisztán, s hogyan lehet idilli az ott eltöltött idő?


Pedig a film Afganisztánban állomásozó amerikai katonái egész klasszul elvannak „odaát”, a sok pornó tönkre vágja a laptopjaikat és persze rengeteget isznak és buliznak. A Saturday Night Live üdvöskéje, Tina Fey szerethetően és bájosan csetlik-botlik az Ázsia szívében fekvő országban - a bakancsos, terepszínű közegben. Ficarra és Requa pedig, ha nem is full bevállalósan, de viccre veszi az iszlámot! A srácok poént faragnak a csadorból, a tolmácsolás nehézségeiből, s a Kabulban tevékenykedő amerikai riporterek híréhségéből és folytonos sztori-huntingjából. Respekt!


Mégsem elég konzekvens a film, nagyjából a félidő környékén következik be egy kis hangulatváltás. Mintha a direktorok beijedtek volna: „baszki, mit fognak szólni ehhez otthon, mit fognak szólni a honfitársak?”. S így Martin Freeman sztoriba ágyazásával picit komolyabb vizekre evez a film. Végül is nincs ezzel baj, ekkor is működőképes a történet, némiképp azonban megúszósnak hat a váltás. 


A történet ellenben a második félidőre sem veszít az erejéből, a színészgárda jól muzsikál, a hangulat mindvégig kitart.
Az Afganisztáni víg napjaim okosan irányítja rá a figyelmet a háború visszásságaira, intelligens gondolatokat közöl, s bár a kliséket nem kerüli el teljes egészében, és határozottan nem formál véleményt - kissé kiegyensúlyozatlan és tétova -, a modora sajátos és megjegyzős!

70%

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése