A Whiskey tango foxtrot egyértelmű anyagi bukás volt. Gyakorlatilag
még a gyártási költségeit sem tudta visszatermelni az USA-ban. Nem csoda, hisz
nem egy egyenes ívű mozi, konkrét, egyértelmű üzenettel. Vélhetően a furcsasága,
a különös modora lehet az ok, amiért elhasalt az amerikai jegypénztáraknál.
Az amcsik, ha Afganisztán szóba kerül, eleve nem
ismernek pardont, pláne, ha valaki ennek az egész cécónak az abszurditását – ne
adj Isten -, a hiábavalóságát, irrelevanciáját hangsúlyozza/domborítja ki.
A Glenn Ficarra, John Requa
rendezőpáros nagy fába vágta a fejszéjét, göröngyös terepre tévedt - s jól ki
is húzta a gyufát!
A srácok már a Crazy stupid love-al bizonyították, hogy
képesek intelligens vígjátékot csinálni, s az Afganisztánba „száműzött” hírvadász riporternő sztorija is ebben a mai komédiáktól szokatlan, prudens
szellemiségben fogant.
Szinte borítékolható volt, hogy a
nagyközönség még nem áll készen erre a filmre - főként a téma érzékenysége
miatt -, s nem fog tudni zöld ágra vergődni egy robbantások, kivégzések, meg
mindenféle borzalmak közepette játszódó háborús komédiával.
Komédia? Talán mégsem! Picit hazudtunk! Inkább amolyan abszurd feel-good movie
a Whiskey tango foxtrot, és hát – nem
akarjuk tovább rontani a helyzetet -, de a „feel-good”
jelző Afganisztánnal kapcsolatban egy
hithű amerikai állampolgár számára vélhetően még inkább értelmezhetetlen, s
fejvakarásra készteti az államok összes valamirevaló patriótáját. Hisz hogyan
is lehet „víg” Afganisztán, s hogyan lehet idilli az ott eltöltött idő?
Pedig a film Afganisztánban állomásozó amerikai katonái egész klasszul elvannak „odaát”,
a sok pornó tönkre vágja a laptopjaikat és persze rengeteget isznak és buliznak.
A Saturday Night Live üdvöskéje, Tina Fey szerethetően és bájosan
csetlik-botlik az Ázsia szívében
fekvő országban - a bakancsos, terepszínű közegben. Ficarra és Requa pedig, ha nem is full bevállalósan, de viccre veszi az iszlámot!
A srácok poént faragnak a csadorból, a tolmácsolás nehézségeiből, s a Kabulban tevékenykedő amerikai riporterek híréhségéből és folytonos
sztori-huntingjából. Respekt!
Mégsem elég konzekvens a film,
nagyjából a félidő környékén következik be egy kis hangulatváltás. Mintha a direktorok beijedtek volna: „baszki, mit fognak szólni
ehhez otthon, mit fognak szólni a honfitársak?”. S így Martin Freeman sztoriba ágyazásával picit komolyabb vizekre evez a film.
Végül is nincs ezzel baj, ekkor is működőképes a történet, némiképp azonban megúszósnak
hat a váltás.
A történet ellenben a második
félidőre sem veszít az erejéből, a színészgárda jól muzsikál, a
hangulat mindvégig kitart.
Az Afganisztáni víg napjaim okosan irányítja rá a figyelmet a háború
visszásságaira, intelligens gondolatokat közöl, s bár a kliséket nem kerüli el teljes egészében, és határozottan nem formál
véleményt - kissé kiegyensúlyozatlan és tétova -, a modora sajátos és megjegyzős!
70%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése