The eyes of my mother

Már önmagában az is tökre elgondolkodtató, hogy egy 26 éves ép lelkületű fiatalembernek hogy jut eszébe egy ennyire beteg és végletekig nyomasztó történetet filmre vinni...

Az első filmes, eddig – fontos hangsúlyozni, hogy „eddig”! – ismeretlen, szemtelenül fiatal, new yorki Nicolas Pesce egy elképesztően tömény és felkavaró szerzői filmmel sokkolta a tavalyi Sundance-t, majd aztán olyan fesztiválmenetet produkált debüt munkájával, s annyi díjat és elismerést zsebelt be az elmúlt esztendőben, hogy ha akarta volna sem tudta volna figyelmen kívül hagyni a filmvilág a The eyes of my mother-t, mely végül hivatalosan 2016 decemberében jelentkezett be premierre az amerikai filmszínházakban. 

Bár picit öncélú, és azt is érezni, hogy első film lévén Pesce „nagyon meg akarta mutatni”, tény, hogy ennyire erős szerzői bemutatkozáshoz már rég volt szerencsénk! A film szinte minden egyes pillanatát szétfeszíti az az elképesztően nyomasztó és iszonyúan kényelmetlen hangulat, amit manapság nagyon kevés horrorfilm képes prezentálni.

A Village Voice kritikusa, April Wolfe ekként nyilatkozott a filmről: „3 éves korom óta nézek horrorfilmeket, és sosem volt még miattuk rémálmom. Egészen idáig.”

S ha már szóba került a zsáner, a The eyes of my mother sokkal inkább egy jól irányzott gyomrossal felérő kőkemény pszichodráma, semmint horrorfilm. Mindezt Pesce a fekete-fehér képi világgal még inkább hangsúlyossá teszi, hiszen ily módon, ha van is vér, igazán nincs jelentősége, a főszereplőben végbe menő lelki folyamatok bemutatása viszont sokkal erőteljesebb színek nélkül, árnyékokkal, a fekete különféle árnyalataival ábrázolva. 

A felkavaró történet központi figurája Francisca, akit különböző életszakaszokban láthatunk a film három, egymástól finoman elkülönülő „anya”, „apa”, „család” névre keresztelt epizódjaiban. Egy beteg lélek fejlődését, akarom mondani, „nem-fejlődését” követhetjük nyomon, melynek indikátora egy gyerekkori tragédia – amely aztán további tragédiákhoz vezet. 

Sok minden górcső alá kerül: a család intézménye, a kötődés, az integráció, a szegregáció, a szocializáció, s az életünket szinte teljes egészében meghatározó gyermekkor, amely hősünk esetében közel sem volt hétköznapinak, vagy épp normálisnak nevezhető. 

Elképesztően borult az a mikro világ, amelyben Pesce a szereplőjét mozgatja, s bármennyire is horrorisztikus az atmoszféra, a The eyes of my mother valójában egy megdöbbentő, baromira szomorú családi dráma. Nevezhetjük art-horrornak is, a tényen egyetlen egy skatulya, vagy címke sem változtat: bizarr, sokkoló, erős koncepcióval bíró mozi ez, amely híján van minden olyan populáris, mainstream elemnek, amitől manapság horror a horror. S épp ettől a művészi, - vagy ha úgy tetszik underground - jellegtől válik igazán kegyetlenné és rideggé a film!

Pesce mozija hangulatában megidézi Jim Mickle We are what we are-ját, ugyanakkor sokkal minimalistább és eszköztelenebb annál. A művészi igényességgel és óriási műgonddal megkoreografált képek - hosszú beállítások - szinte a retinánkba égnek, az atmoszféra ránk telepszik, az eddig szinte tök ismeretlen Kika Magalhaes zseniális játéka pedig letaglóz.

Nem hibátlan, mégis bivalyerős debüt a The eyes of my mother, csak haladóknak!

80%

http://www.imdb.com/title/tt5225338/