Tarantino megcsinálta első filmjének, a Reservoir dogs-nak a téliesített
változatát. Persze ez a legegyszerűbb: leírni annyival az Aljas nyolcast, hogy a kult rendező már csupán önismétlésre képes.
Ugyanakkor valóban van némi párhuzam a The
hateful eight és a Kutyaszorítóban
között, miközben azért mégiscsak erős lenne azt állítani, hogy szimpla
parafrázisról van itten szó. Szóval akkor hogy is van ez?
Túl az 50-en nyilván már a jó
öreg Tarantino mester sem tud
feltétlen újdonsággal/újdonságokkal szolgálni.
De végül is mit várunk egy Tarantino-mozitól? Vért, emlékezetes,
idézhető párbeszédeket, iróniát, és cizellált erőszakot. Mindezt esetünkben ki
is pipálhatjuk!
A probléma az Aljas nyolcas tekintetében a
gördülékenységgel adódik - vagyis most először érezni egy Tarantino-film kapcsán, hogy a kevesebb talán több lett volna. És
elsődlegesen nem a maratoni játékidőre gondolok – bár az is próbára teszi az
embert; a dialógok terjengőssége és az esetenként kissé körülményes narratíva
az, ami a direktor előző munkáival összevetve itt most szembetűnő!
Mindez a zsánert figyelembe véve
– westernről lévén szó – persze nem
is lehet annyira zavaró, és hát Robert
Richardson operatőr képei – nagytotáljai és hosszú snittjei a havas tájról
– lenyűgözőek, mégis nyugodt szívvel kijelenthető: az Aljas nyolcas az első „legkevésbé felhasználóbarát” Tarantino-mozi – s ha úgy tetszik: az
első olyan Tarantino-mozi, amely a
legkevésbé „tarantínós” - a kifejezés klasszikus értelmében.
Mintha a rendező igyekezett volna
minden sallangtól tudatosan megszabadulni, mely az idők során szépen, lassan
rárakódott - akár a folyami hordalék -, csak hogy mi pont azok miatt a
köcöllékek miatt szeretjük annyira!
Az Aljas nyolcas hozzánk a „rövid”, 167 perces verzióban jutott el, a Tarantino által vászonra álmodott teljes
változat ennél bő 20 perccel hosszabb! Nincs is ezzel probléma, csak hogy
összességében –a történet ismeretében – picit indokolatlan a közel 3 óra.
Ettől függetlenül, és
ellensúlyozva az iméntieket – nyilván baromira kritikusak vagyunk az egyik
legkedvesebb rendezőnk legfrissebb munkájával -, essék szó arról is, hogy miért
kurva jó mozi ez mégis!
Tarantino most is brilliánsan építgeti a karaktereit - és azok
motivációit. Észrevétlenül húzza be a nézőt a játékba, ezt pedig végső soron a
komótos, „altatós” dramaturgiával éri el. A film első szakasza tulajdonképpen
megágyaz a második, jóval eseménydúsabb felvonásnak, ahol aztán Quentin a maga hidegvérű módján teszi el
láb alól zokszó és szemrebbenés nélkül bármelyik kulcs karakterét, csak hogy
még nagyobbat üssön a sztori. Bátorságból, tökösségből és pofátlanságból
ezúttal is jeles!
A színészek természetesen
kiválóak, Samuel L. Jackson már régi
motorosnak számít Quentin Tarantino
versenypályáján, de vannak olyan „résztvevők” is, akik most estek át a tűzkeresztségen és talán még jobban helyt is állnak, mint az „újrázók”.
Gondolok itt elsősorban Jennifer Jason
Leigh-re, aki Domergue „kisasszony”
bőrébe bújva élete egyik nagy alakítását prezentálja, s az Aljas nyolcas legszikárabb, legemlékezetesebb karaktere is egyben.
Nem történik itt semmi olyasmi, amit még nem tapasztaltunk volna Tarantino-filmben.
Ellenben a modor egészen sajátos, s a direktor kamara-westernje, mely leginkább egy színpadi darabhoz hasonlatos,
végül is megcsinálja nagyjából ugyanazt a bravúrt, mint minden eddigi Tarantino-mozi: elvarázsol, sajátos
atmoszférát teremt, és ami a legfontosabb, a sztori részesévé tesz!
80%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése