A vívó a tavalyi Golden Globe
finishébe szerencsésen odaért - s így a Saul fia
egyik vetélytársa volt a díjátadón -, az Oscar ceremóniára viszont már nem
sikerült beverekednie magát a finn, észt és német koprodukcióban készült – és nevezett alkotásnak.
Az ok talán az, hogy a finnek
többszörösen elismert, számos filmfesztiválon sikeresen szereplő csúcsrendezője,
Klaus Haro jó tanuló módjára mondta fel a leckét, s nem sikerült egyéni, speckó adalékokat
hozzátennie a történethez.
A főszereplő Endel Nelis inkognitóban érkezik az észt kisvárosba, Haapsaluba. Az egykori vívó, élsportoló
a sztálini terror, illetve a szibériai munkatábor elől menekül, s elvállalja a
mindentől távol eső Haapsalu-i
általános iskola tornatanári állását. A kisváros nem az a pezsgő, üdítő és
mozgalmas közeg, amelyhez a férfi szokott, ráadásul itt hőn szeretett sportját, a
kardvívást sem gyakorolhatja - főleg, ha nem szeretné magára vonni az elnyomó
hatalom figyelmét.
Egy nap azonban a kihalt
tornateremben előkerül a vívóeszköz! Endel
egy gyors edzést rögtönöz, amelynek véletlen szemtanúja lesz az iskola egyik
növendéke. A fiatal férfi eztán már csak sodródik az eseményekkel: a suli
diákjai szinte követelik a délutáni vívóleckéket; Endel pedig enged a kísértésnek, s csapatot verbuvál! Mindez természetesen kiváltja a párthű
iskolaigazgató nemtetszését, aki elkezd komolyabban nyomozni Endel múltja után. Közben pedig az is nehezíti
hősünk dolgát, hogy a gyerekek szeretnének pástra lépni a soron következő
országos csapatversenyen Leningrádban.
A megmérettetésen való részvétel viszont könnyen a férfi vesztét jelentheti: magára
vonhatja az elnyomó rendszer figyelmét, s onnan bizony egyenes út vezet(het) a
munkatáborba.
Ami a történelmi hátteret illeti,
nagyjából ennyi. A vívó összességében
egy korrekt módon, de meglepően szenvtelenül levezényelt sportfilm, amelyben a
zsáner összes kliséjét sikerült felvonultatnia az alkotóknak.
Sajnos a sztálini diktatúra
fullasztó, bizalmatlansággal, feszültséggel és félelemmel teli légkörét csak
felszínesen sikerült visszaadnia a rendezőnek. És ez a „felszínkarcolgatás”
tulajdonképpen A vívó majd’ minden
egyes komponensére igaz: Endel „vívódásaira”,
a szerelmi szálra, a karakterekre, valamint a film összes
viszony – és kapcsolatrendszerére.
Pedig egészen izgalmasan és
ígéretesen kezd Haro mozija: a
rendező okosan csepegteti az infókat, jó a kontextus ábrázolás, látványos az
operatőri munka - s egy darabig még a film naivitása sem zavaró.
Ezt követően azonban túl nagy
dózisban kapjuk a sallangokat, s a cselekmény is totálisan kiszámíthatóvá
válik. Mindezt némileg ellensúlyozza a korrekt színészi játék, de így sem
tud A vívó sokkal többet nyújtani,
mint egy átlagos, tisztességesen megmunkált sportfilm.
Sokat ígér, keveset ad.
65%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése