Hmm... Mégsem A szobalány a tavalyi év szexuálisan
legtúlfűtöttebb, legbujább filmje, hanem Luca
Guadagnino (Szerelmes lettem) A bigger splash-e! Amelyben a zseniális Tilda Swinton, a még zseniálisabb Ralph Fiennes, a titokzatos Matthias Schoenaerts, valamint a visszafogottan
szexi Dakota Johnson bonyolódik bele
egy igen összetett, izgalmas, érzelmi - pszichológiai játszmába. S mindez a szicíliai
régióban, Olaszország legcsodásabb kis
ékszerdobozában, Tunéziától alig 65
km-re, Pantalleria szigetén.
A mediterrán feeling jólesően burjánzik
(túl), Guadagnino hedonista kvartettjének pedig
rendkívül jól áll a laza kis nihil: a medence – nyugágyastul -, a
tenger, a romantikus, szűk kis utcák, a sikátorok, s az egymásba gabalyodó szerpentinek.
S ha már szóba került „a medence”: a Vakító napfényben nem más, mint Jacques
Deray La Piscine (vagyis „A medence”)
c. 1969-es, kultikus, fojtott légkörű bűnügyi kamaradrámájának az
újragondolása!
Marianne Lane, az egykor szebb napokat látott rock legenda fiatal
partnerével Paullal érkezik a
gyönyörű Pantalleria-ra. A 40-es
éveit taposó nő szeretné kipihenni a sztárélettel járó folytonos nyüzsgést és
fizikai/lelki terhelést. Elfáradt, nyugalomra, csendre vágyik; illetőleg: csendre - némaságra - ítéltetett,
hisz nemrégiben hangszalag műtéten esett át. A pár szerelmes idilljét azonban megzavarja Harry, Marianne egykori
producere, ex-szerelme, illetve annak tizenéves lánya. A két jövevény nem csak
belerondít az énekesnő és Paul
meghitt nyaralásába; Harry
nosztalgikus érzéseket vált ki Marianne-ből,
s extrovertált, bohém jelleme teljességgel felkavarja az állóvizet, és
megborítja az addig statikus nyugalmi állapotot.
Guadagnino lehelet finoman játszadozik a karaktereivel - mesterien
vezeti a színészeit. Tilda Swintonból
valódi dominát, érzéki nőt varázsol, Ralph
Fiennes-t szimplán csak hagyja játszani, improvizálni, nyakig elmerülni a
szerepben; Dakota Johnsonból valamiféle
furcsa, rejtélyes, modern Lolita-figurát
kreál – bizonyítva, hogy a kisasszony igen is többre hivatott, s igen is van élet
A szürke ötven árnyalatán túl!
Légies, misztikus és feszült az
atmoszféra, s még a legtökéletesebb idill és nyugi kellős közepette is érezni,
hogy itt bizony valami igen drámai, tragikus esemény van készülőben.
Paul és Harry bizarr
versengése a hőn áhított nőért egészen abszurd – néha mókás és komikus,
összességében viszont mégis vérre menő küzdelem! Élet-halál harc! (Ezzel az
ambivalenciával egyébiránt szintén remekül játszik/játszadozik a film.)
Fiennes brillírozik az elegánsan „túltolt”, ripacs szerepben. Remek
ellenpontja Schoenaerts a maga
csendes mélységével, talányos tekintetével és sejtelmességével.
Végtelenül fülledt – már csak a
kontextus miatt is -, irtóra érzéki, bűnösen szórakoztató, s egyben kíméletlenül őszinte és módfelett hátborzongató film a Vakító napfényben.
A 2016-os esztendő legklasszabb
színészfilmje, s egyik „leg-leg-leg” mozija.
85%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése