-
- Te voltál?
-
- Nem.
-
- Kurva büdös.
-
- ...
-
- Valld be, hogy te voltál!
-
- Mondom, hogy nem.
-
- Akkor ő volt?
-
- Nem tudom, lehet.
-
- Te voltál!
-
- Nem, de ha gondolod, elvállalom.
A 2016-os Sundance-en debütáló, majd az USA-ban ugyanazon év
júniusában bemutatott Swiss army man az
elmúlt esztendő legkülönösebb mozija. Pont. Az azóta már csak szimplán „a fingós filmként” emlegetett
alkotás a Dan Kwan és Daniel Scheinert duó szerzői
bemutatkozása. A srácok egy teljes mértékben kompromisszummentes, szókimondó és
tabudöntögető mozit tettek le az asztalra. S ha már szóba került Salt Lake City – vagyis a világ egyik
legnagyobb és legnívósabb független filmes börzéje, a Sundance -, az ottani zsűri méltányolta is Kwan és Scheinert
határozott, kicsit sem megalkuvó művészi hozzáállását, s a fesztivál „legjobb rendezői díját” - dráma kategóriában – minden további nélkül odaítélte az
USA déli részéről érkező alkotó párosnak.
Kétségkívül baromi eredeti mind a
sztori, mind pedig a koncepció! Nem is nagyon tudunk előbányászni az emlékezetünkből
hasonló jellegű/hangulatú filmet - az elmúlt 10 évből legalábbis biztosan nem.
A film főszereplője Hank egy lakatlan szigeten sínylődik,
feltehetően egy repülő – vagy hajó szerencsétlenség túlélőjeként. Kilátástalanságában
már épp arra készül, hogy végezzen magával, amikor – deus ex machina - az óceán egy holttestet sodor a partra. Egy feszt
fingó és bélgázokat eregető holttestet. Aki aztán idővel kommunikálni kezd Hankkel, majd a két szereplő között
barátság szövődik, s együtt, karvetve próbálják túlélni ezt az elképesztően
bizarr és abszurd kalandot.
A film készítői olyan témákat feszegetnek,
amelyekről tényleg nem nagyon illik beszélni. Hank például azért nem szeret maszturbálni, mert akarva akaratlanul
az édesanyja képe villan be neki, amikor magához nyúl. ...de ha jobban belegondolunk,
van-e intimebb és bensőségesebb annál, ha két ember simán, zokszó nélkül mer
fingadozni egymás előtt. Kwan és Scheinert szerint valahol itt kezdődik a
nagybetűs szerelem, az őszinte barátság - az igazi összetartozás. És bassza
meg, nem is mond baromságot ez a két redneck!
Hank, és a Manny névre
keresztelt, a világra naiv, gyermeki lélekkel rácsodálkozó hulla barátsága
tulajdonképpen minden szempontból tiszta és makulátlan, s mentes minden nemű
érdektől; még akkor is, ha Hank
eleinte az életet, vagyis a túléléshez vezető utat látja Manny-ben. Elég paradox, nem?
Mindez aztán átértékelődik Hankben, s megtapasztalja, hogy a
civilizációtól való elzártság – elhatárolódás (?) - és maga a „natúr” létezés
mennyivel igazibb annál a létnél, mint amit a világ ránk kényszerít.
E tekintetben a Swiss army man végső soron egy egészen
sajátos társadalom kritikaként is értelmezhető, azon túl, hogy túlélő
drámaként, paródiaként, és szatíraként is megállja a helyét.
A két főszereplő párbeszédei
lényegre törőek és lakonikusak. Nincs mellébeszélés! Hank és Manny egészen sajátos módon filozofálgatnak - valahogy úgy, olyan szabadsággal és kendőzetlenséggel, mint József Attila tette, a kései Szabad-ötletek
jegyzékében. Kwan és Scheinert
teljesen lecsupaszítja a mondanivalót! Itt aztán tényleg nincs masnival átkötve
és díszdobozba csomagolva semmi!
Daniel Radcliffe bátran behúzta ezt a szerepet – tényleg nagyon
igyekszik kitörni a Harry Potter
skatulyából -, Paul Dano meg szimplán
kiváló mellette.
Azt is megértjük, ha már az első
10 perc után kikapcsolod. Nem mindenkinek való a Swiss army man! Mert, hogy merőben más, merőben elvontabb és „specifikusabb”,
mint a – független - filmek legjava.
Radcliffe pukizó vízi hulláját ugyanis nem olyan egyszerű megemészteni!
80%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése