Az, hogy Chad Stahelski ügyesen felismerte a történetben és John Wick karakterében rejlő
lehetőségeket, és univerzumot épített a figura köré, s hogy nem követte el azt
a hibát, hogy az első rész elsöprő sikere után annak az analógiájára húzta fel
a folytatást, már önmagában megsüvegelendő!
...az meg még inkább, hogy az egykori kaszkadőr Stahelski
nem beszélt mellé, és – nem marketing duma – korábbi ígéreteihez hűen még nagyobb
fokozatra kapcsolt! Metal Hammeres
szakzsargonnal élve: „a lágyabb részek
még lágyabbak, a keményebbek még keményebbek lettek”. Mindez esetünkben
annyit jelent, hogy John Wick karaktere
több színt kapott – no persze nem kell drámai mélységekre számítani! -, kibontakozik
a bérgyilkos miliő - az előző részben megismert Continental -, s ami egy akciófilm esetében korántsem elhanyagolható
tényező: csúcskategóriás akció-balettet kapunk ismét, s valóságos vizuális
orgazmusban lehet részünk újfent a parádésan és ötletesen megkoreografált
fejlövések, és különféle halálnemek láttán. A ceruza is előkerül, igen!
Nyilván, akad itt egy rahedli
képtelenség – nevezd csak nyugodtan logikátlanságnak -, de mindez tulajdonképpen a
műfaj sajátossága! Emlékezz: a drusza John McClane is egyszemélyes hadseregként írtja/írtotta az ellent,
ő is bazira bulletproof (pedig
hús-vér ember), s őt sem tudja eltántorítani egy késszúrás, vagy egy haslövés attól,
hogy még minimum 10-15 jól megtermett legénnyel pusztakézzel végezzen. Szóval ne
alakoskodjunk és merjük – legalább magunknak - bevallani: a John Wick bizony – jelen állás szerint - az akcióműfaj egyik
legszórakoztatóbb és egyben legelőremutatóbb darabja! Valódi csúcsteljesítmény!
Akció-gála! Sziporka!
S bár a második részben valamivel
kevesebb az önreflexió és a kikacsintós önirónia, mégis azt kell mondanunk,
hogy ha már trilógia – mert
egyértelműen az a cél – Stahelski jó
irányba mozdult!
A karakter pedig még mindig
ugyanolyan friss és üde, mint az első részben volt! Valamelyest már
árnyalva van a Rémkirály mítosza: van
ugyanis „Wick” – a legyőzhetetlen
legenda, a pokolfajzat, az egyszemélyes halálosztag –, és van „John”, az érző szívű, felesége halálán
kesergő, "lelkizős" kutyabarát.
Aki ismét kurva
nagy szarba kerül, egy mocskos összeesküvés vétlen (?) áldozatává válik! És ha
már szóba került a sztori: ha nem is pazarul, de egészen logikusan és ügyesen kapcsolja
össze Derek Kolstad az első részt a
másodikkal!
És semmi értelme picsogni, hogy mi a jó
égnek Róma, miért volt szükség Laurence Fishburne-re – ha még egy jópofa Matrix-os easter egg-re sem futotta -, minek az underground bérgyilkos
osztag, és legfőképp: minek ez az egész cécó a fejvadász társadalommal, ha
egyszer piszok jól szórakozunk már megint!
Picit tartottunk tőle, de hamar
bebizonyosodott, hogy az aggályaink alaptalanok voltak! A John Wick: 2. felvonás közel ugyanolyan tökös és sodró, mint az
első etap! Oltári jó móka! Színvonalas, nívós akció-parádé!
80%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése