A hivatalosan épp a mai napon a
magyar mozikba kerülő Utóhatás - ha
csupán a projektben résztvevők névsorát pörgetjük - egy igazi unikális filmélményt
sejtet.
A producer a zseniális Darren Aronofsky, az író az a Javier Gullón, aki Denis Villeneuve zavarba ejtő 2013-as Ellenség c. kiváló misztikus filmjének szkriptjéért felelt.
És ha az egyéb tényezőket is
figyelembe vesszük, hogy Arnie a nem
túl veretes, de nem is elvetendő Maggie
után ismét drámai szerepben domborít, s a mostani „nekifutásban” az egyik
legkiválóbb kortárs karakterszínész, Scoot
McNairy (Monsters; 12 év
rabszolgaság; War machine) a partnere, szóval akkor – a puszta tényekre (a
stáblistára) alapozva - egészen ígéretesnek tűnhet az Aftermath.
Akit azonban kihagytunk az eddigi
felsorolásból, az pont az Utóhatás
rendezője, a finoman szólva sem túl tapasztalt Elliot Lester. No, tulajdonképpen – többé-kevésbé - rajta ment el
ez a mozi. No és – meglepő módon - Gullón
felületes forgatókönyvén.
Schwarzenegger nem egy gigászi tehetségű színművész, de itt magához
képest tényleg beleadott apait anyait. Kár, hogy a letisztult, eszköztelen
indie-drámának álcázott Aftermath épp
olyan fakó, mint a képei. És enervált, és mindemellett még borzasztóan statikus
is.
A szereplők béna díszletek között lehelik ki a lelküket, de a szenvedésükből, mi nézők, nem
sokat érzékelünk. Pedig a karakterek lelkébe, gondolataiba, emócióiba történő
alámerülésből lehetett volna megteremteni a nagy betűs drámát.
Az Arnie által megformált építőipari munkás tragikus módon egy
repülőszerencsétlenség folytán veszíti el feleségét és unokájával várandós
lányát. És kárpótlást akar. Nem anyagit, más jellegűt!
Ezen a ponton is megbicsaklik a
sztori, hisz a fazon lelki folyamataiba nem igen látunk bele. Beleőrült a
veszteségbe, vagy „csak” a gyász stációit éli át, s ezért a furcsa
eszelősség? Nincs kibontva a dráma pszichéje…
A történet másik oldalán már
valamivel kompaktabb a kép. McNairy
próbálkozik, igyekszik, a légi irányító személyes drámája sokkal több
érdekességet tartogat, mint Arnie banális
kálváriája. De itt sem tud zöld ágra vergődni önnön magával a film, illetőleg a szkript.
S végül a két „szál” találkozása,
a „tragédia tragédiája” is túlságosan ormótlan és ügyefogyott. Ezen a ponton
már az is felsejlett bennem, hogy lehetséges-e, hogy átvertek és valójában egy paródiát nézek. De nem! Ez a „valóság”, azaz Elliot
Lester filmjének a valósága. Amelyben kívülállóként toporgok.
És a végén már én érzem szarul
magam, amiért nem érint meg egy ilyen rendkívül tragikus, letaglózó családi
dráma.
40%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése