Az 1994-es, Lillehammerben rendezett téli olimpiai játékok egyik legellentmondásosabb figurája volt az amerikai műkorcsolyázónő, Tonya Harding.
A deviáns, öntörvényű sportolónő
férje, Jeff Gilloly, Tonya legnagyobb vetélytársa, Nancy Kerrigan ellen szervezett orvtámadást
(Jeff egy helyi tahót bérelt fel,
hogy sózzon rá viperával Nancy aranyat
érő térdkalácsára), melyet a sporttörténelem egyik legszégyenteljesebb bűntetteként
tartanak azóta is számon. Nancy-t
végül nem sikerült kiiktatni, s Lillehammerben
ezüstöt nyert az amerikaiaknak, míg Tonya,
nem bírva a pszichés nyomást és az eset után őt ért támadásokat, csupán a 8.
helyen zárta a tornát. S az incidens végül – bírói, jogi döntés alapján -
kerékbe törte korcsolyázó karrierjét. Így az amúgy sem túl népszerű, agresszív,
tenyeres talpas csaj végül a bokszringben kötött ki.
De ne szaladjunk ennyire előre!
Tonya Harding sztorija ugyanis közel sem ennyire egyszerű. S a
műkorcsolyázónő személye nem intézhető el csak így, egyetlen tollvonással.
Craig Gillespie (rendező) és Steven
Rogers (forgatókönyvíró) Tonya történetét
jórészt a humor oldaláról közelítik meg – amolyan Joel és Ethan Coen – féle
szarkasztikus, fanyar stílusban. Pedig a redneck
csajszi élete – ahogy arra a film is tisztán rávilágít - egyáltalán nem a
mókáról és a kacagásról szólt. Arrogáns, modortalan anyja ütötte-verte,
nyúzta-húzta; vasszigorral próbált lányából profi sportolót faragni, pusztán
üzleti alapokra helyezve a gyereknevelést. De Tonya férje, a szociopata Jeff
keze is meglehetősen sűrűn eljárt, így a szöszi sportolónő arcát igen
gyakran borították mindenféle csúnya zúzódások és monoklik.
Gillespie-ék ügyesen, finoman tapintottak rá a történet
abszurditására. Mert noha alapvetően egy végtelenül sajnálatos eseménysor pereg
a szemünk előtt, Tonya sztorija sok szempontból
igen-igen nevetséges és komikus - szappanopera-szerű fordulatai miatt.
Tonya közellenség volt, a bulvársajtó, és az amerikai sportszakírók
első számú céltáblája. Alapvetően tökre indokolatlanul. Hány olyan profi
sportolóról tudni ugyanis, akik hasonlóan Tonyához,
nem csak eredményeikkel, hanem öntörvényű, megszokottól eltérő viselkedésükkel
is felhívták magukra az emberek és a közvélemény figyelmét. Ott van pl. a
drogokkal (is) kacérkodó egykori NBA-sztár,
Dennis Rodman, vagy a 70-es – 80-as évek
legnagyobb tenisz csillaga, a hisztérikus, trágár kirohanásairól elhíresült John McEnroe. Tonya white trash proliságát azonban nagyon nehezen tudta tolerálni
a finomkodó műkorcsolya világ, s így ki is közösítették maguk közül.
Harding kisasszony valóban nagy reménység volt. Sorra nyerte a versenyeket,
s amerikai műkorcsolyázónőként először ugrotta meg a technikailag igen nehezen
kivitelezhető tripla axelt. S bár Tonya nem rendelkezett olyan kecses,
karcsú idomokkal, mint pályatársai – Nancy
Kerrigan vagy Katarina Witt -,
vitathatatlanul világklasszis volt. Csak az a blamázs, az a csúfos, méltatlan „karrier-zárás”
ne lett volna…
Margot Robbie szenzációs! Igaz, bármennyire is próbálták elrondítani
a sminkesek, természetes vonzereje és szépsége átsugárzik a karakteren. Ettől
függetlenül a színésznő szinte tökéletesen oldja meg a feladatot. No de ha már színészi
játék, muszáj említést tenni a friss Oscar-díjas
Allison Janney-ről, aki tényleg belead
apait-anyait, s egy egyértelműen antipatikus karaktert képes mindenféle
árnyalatokkal felruházni.
Remek kis független film az Én, Tonya. Őszinte, szókimondó. Nem
magyarázkodik, nem kér elnézést, bár azért valamelyest árnyalja a Tonya Harding-jelenséget.
A tempója helyenként ingadozik,
dramaturgiailag nem maga a tökély, de nagyon hangulatos darab, s a maga nemében páratlan mozi.
85%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése