Egészen felfoghatatlan, hogy egy
olyan kivételes filmes, mint Alexander
Payne hogyan készíthetett egy ennyire irányt vesztett - és tévesztett
mozit, mint a Kicsinyítés.
Persze minden nagyvolumenű
rendező filmográfiájában találni gyengébb darabokat, de egy kétszeres
Oscar-nyertes forgatókönyvírótól ennél jóval cizelláltabb, átgondoltabb
szkriptet vártunk volna. Pláne korábbi munkái ismeretében, s pláne úgy, hogy a Downsizing alapötlete egyébiránt nagyon
is formabontó.
A Kicsinyítés nagyjából egy órán keresztül képes fenntartani a
figyelmet. Aztán erős lejtmenetbe kezd. De a legnagyobb probléma az, hogy az
első egy órát követően még vár ránk közel 70 perc, ami valóban a teljes
talajvesztettséget mutatja. Mármint rendezői és írói szempontból.
Kaotikus a film, és zavart. Payne berángat pár új karaktert a
történetbe a félidőnél, de sem a Christoph
Waltz által egyébként remekül megformált európai pojáca, sem Hong Chau féllábú – meglehetősen irritáló
- vietnámija nem tudja felturbózni a sztorit. Főként a szerelmi szál az, aminél
baromira kilóg a lóláb. Annyira hiteltelen…
…s közben egymást érik a jobbnál
jobb felvetések. Payne azért
helyenként klassz formát mutat, de egyik kínálkozó lehetőséget sem aknázza ki.
Állva marad a történet. S különösebb mondanivaló és releváns üzenet nélkül
zárul a film.
A legdühítőbb azt látni,
tapasztalni, hogy mi minden lehetett volna a Kicsinyítésből, ha a rendező nem művészkedi, nem bagatellizálja el.
Különösen furcsa ez a kuszaság Alexander
Payne eddigi precizitását, jó ízlését ismerve.
Talán a direktor túlzottan
elszakadt attól a világtól, attól a közegtől, amit olyan jól ismer. Idegen
terepre merészkedett…
Egy bukta még nem bukta. Nagyon
reméljük, hogy a rendező soron következő The
Burial c. drámájával visszatér korábbi munkáinak magas nívójához.
60%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése