Ha nem is a legjobb Agatha Christie mű, kétségkívül az egyik
legismertebb.
A ’74-es Sidney Lumet által rendezett verzió a ’75-ös gálán Ingrid Bergmannak Oscar-t ért, s maga a film is klasszikussá érett azóta.
Azt a mozit a veretes casting, a sztárok, és az épp akkor pályája
csúcsán, ereje teljében lévő rendező „adták el”.
Nem kérdés: Sidney Lumet adaptációja köröket ver Kenneth Branagh friss, kirakat mozijára. Branagh - Lumethez hasonlóan - szintén impozáns szereplőgárdát
rakott össze. De ugyan mit érnek a nagy nevek, ha csak a küllem dominál. „Bajuszparádé”, írták, s egyáltalán nem
álltak távol az igazságtól.
Branagh tökéletesen vette le a pózokat, de tartalommal már nem
tudta megtölteni a történetét – sem a karaktereit.
Talán az is hiba volt, hogy a
rendezés mellett nagyvonalúan a főszerepet is magára osztotta. Így forgácsolva
szét saját energiáit, s filmje dramaturgiáját.
Sajnos már az elején érezni, hogy
ez egy irányt tévesztett projekt. Gyönyörű, csillog-villog, de álmosító, és
túlontúl egoista.
Már-már giccses, megalomán
mutatvány. Amelyhez egy sereg A-kategóriás sztár segédkezik, Branagh azonban erőszakosan tolja
frontba saját magát és makulátlanul ívesre pödört bajuszát.
Mert, hogy lényegében tényleg
erről szól ez a film: Poirot-ról és
az ő bajuszáról.
Épp nézhető, de teljességgel
felesleges „újrázás”.
50%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése