Valami bűzlik Ausztráliában…
Az utóbbi időben jobbnál jobb
filmeket köszönhetünk a kontinensnek, így jogos volt az elvárás az eddig csak short movie-kat jegyző Julius Avery első egész estés mozijával
szemben is: valami igazán szikár, tökös akció orgiára számítottunk, de sajnos
Avery még se nem elég érett rendező, se nem elég érett forgatókönyvíró ahhoz,
hogy igazán minőségi produktumot szállítson.
Óriási problémák azért nincsenek
a Son of a gun-nal, viszont a „sokat akar a szarka, nem bírja a farka”
aforizma hatványozottan igaz az esetében. Avery jól teletömködte történéssel –
és közhelyekkel – a filmet, ami egyrészt üdvös, hiszen nincs nagyon időnk
merengeni, a mű ’ritmusos’, viszont
ez a „sűrűség” kicsit szét is zilálja
a sztorit. Nem jutott idő jellemrajzra, nem jutott idő felvázolni a
motivációkat. A karakterek csak úgy lógnak a levegőben.
A probléma valószínűleg Avery
rövidfilmes múltjában keresendő. A rendező egész egyszerűen még nem tudott mit
kezdeni egy 100 perces mozival. Így gyakorlatilag a film külön epizódokra – és zsánerekre
- tagolódik: börtön szcéna, rablás, akció (amolyan Michael Mann-szerű modorban), szerelmi szál (tán ez a leggyengébb
mind közül), heist – vonulat... A
történet dramaturgiai kerete pedig nem bírja el ezt a sokirányú tartalmat,
szétfeszül, érezhetően nem bírja a 'nyomást'.
Ezzel együtt a film azért
tessék-lássék, de szórakoztató, hiszen valóban zajlanak az események, a tempóra
nem lehet panasz. Ewan McGregor lazán
faszán hozza a körmönfont, széttetovált bűnözőt, s a The signal c. low-budget
sci-fi-ből és Az emlékek őréből
ismerős Brenton Thwaites játéka is
okés.
Nem is rajtuk múlt a siker, hanem
a forgatókönyvön, ami – nem győzzük hangsúlyozni – lehetett volna sokkal, de
sokkal összeszedettebb, és akkor elismerően csettinthetnénk.
A Son of a gun egy jóféle
szakdolgozatnak betudható, de az ’elődeivel’ – előképeivel - összevetve azért jócskán
alulmarad.
60%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése