Sokan JamesMcAvoy szenzációs alakításáról beszélnek, mások Shyamalan visszatérését ünneplik – mi egyelőre
inkább tartózkodnánk az elhamarkodott kijelentésektől. Még akkor is, ha az
indiai „csodagyerek” legfrissebb munkája bőven túlszárnyalja a 2005 után
készült filmjeinek a színvonalát, s mindent egybevetve az új mű egy tettre kész,
kreatív energiáit visszanyerő/visszaszerző, (cél)tudatos rendezőt mutat, aki ég
a bizonyítási vágytól.
Érzésünk szerint azonban Shyamalan picit túlreagálta a dolgot. Az
a fránya becsvágy ugye! Ezúttal nincs egzakt „csavar”, inkább egyfajta „fordulat
cunamit” kapunk, amely – bármily vehemens is – nem tudja az erejét
koncentráltan kifejteni – s valljuk be, egy kissé zavaros is.
Történetünk antihőse egy
disszociatív személyiségzavarban szenvedő férfi (23 különböző személyiséggel),
aki rögtön a film – egyébként bivalyerős – nyitányában valamiféle hibbant,
általa grandiózusnak vélt cél elérésének érdekében elrabol 3 tinédzserlányt,
hogy aztán...
Bűn lenne tovább mesélni –
elspoilerezni - a sztorit, mely Shyamalan
„klasszikus” szerkesztéséhez hűen lassan bontogatja szárnyait, mindent
alárendelve az eksztatikusnak szánt záróakkordnak.
A záróakkord viszont egy
leheletnyit diszharmonikus! S noha működőképes, és a kafkai metamorfózisnak
hála kellően ördögi is, icipicit mégis vásárira sikeredett. Egy valamivel
okosabb, árnyaltabb befejezésnek mi személy szerint jobban örültünk volna.
Bruce Willis cameo-ja a film
utolsó jelenetében egészen klassz, mégsem tiszta, hogy Shyamalan csupán blöfföl, vagy valóban összeereszti majd egyik
legmeghatározóbb filmjének (A
sebezhetetlen) univerzumát a mostaniéval, s hogy lesz-e ebből valamiféle
nagyobb vállalás a jövőre nézve, vagy csak szívat minket a pali és ígérget.
Bármi lehet, a Széttörve ugyanakkor ettől
elvonatkoztatva is erősen kérdőjeles meló.
Adott ugyanis egy klasszikus
thriller szituáció, s adott egy viszonylag sablonos alaptörténet, amelyet Shyamalan aztán baromi bravúrosan bont ki - belecsempészve a cselekménybe egy csomó izgalmas motívumot, szokatlan
komponenst, távol tartva a sztoritól a sallangokat.
McAvoy valóban szenzációs, elképesztően nagyot játszik, s végig ott
munkál a történetben az a zsigeri feszkó, amely Shyamalant az ezredforduló környékén annyira naggyá tette. Mégis
van a filmnek egyfajta bazári jellege. A direktor megalomániája most is megcsillogtatja
magát: sok az a 23 személyiség, túl nagy a vállalás, túl monumentális és
teátrális a lezárás.
Szóval egyelőre kissé ambivalens
érzések kavarognak bennem a film kapcsán, hiszen egyrészt van egy valóban figyelemre
méltó „come backünk”, van végre egy
okés Shyamalan mozink (azért a The visitet se feledjük!), ugyanakkor a „nagy
visszatéréshez” véleményem szerint ez még picit kevés! Többet várok,
erőteljesebb, jobban irányzott, koncentráltabb gyomrost, letaglózóbb
végjátékot!
Az viszont tény, hogy sokan
kedvelik a filmet. Mi sem bizonyítja jobban, hogy a Split a szerény 10 milliós büdzséjét már a nyitó hétvégén
megnégyszerezte, s egy egészen friss, február 3-ai összegzés szerint csak az
USA-ban közel 100 millió dollárt termelt, ami egészen elképesztő adat!
No és persze a rajongók már most szövögetik
az elméleteiket, miszerint itt valami egészen gigantikus Shyamalan-i szuperhős univerzum van kibontakozóban. Tudod: Unbreakable – „törhetetlen”, Split – „megrepedt, meghasadt”. Hmm?
Lehet, hogy később ez még
változik, de egyelőre:
75%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése