Sing Street

Ha azt gondolod, hogy a La la land az egyetlen zenés film 2016-ból amire érdemes odafigyelni, akkor még nem hallottál a dublini John Carney legújabb alkotásáról, a Sing Streetről! Ami a rendező nagy sikert hozó Egyszer c. mozijához képest jóval fogyaszthatóbb és mainstreamebb, a Keira Knightley-t és Mark Ruffalo-t csatasorba állító amerikai bemutatkozással, a Begin againnel összevetve viszont sokkal líraibb és undergoundabb.

Szóval Carney most valahogy egészen ügyesen lőtte be az arany középutat, s a Sing Street így válik – számunkra, nézők számára – a direktor eddigi legkompaktabb, legsokoldalúbb munkájává. 

A helyszín Dublin – a 2007-es Once után tehát ismét vendégségbe megyünk Carney-hez -, az időpont pedig a ’80-as évek kellős közepe. Hódít a Duran Duran, az A-ha, a The Cure és a „depes”.
Írország viszont épp nincs túl jó formában, s ahogy Dublinban minden, a főszereplő Conor családja is épp szétesőben van. Hősünket ez perpillanat azonban pont nem nagyon izgatja. Az új suli - a bigott egyházi high school - ugyanis új barátokat, s legfőképp az igaz szerelmet hozza el Conor számára. A gyönyörű Raphina meghódítását a srác pedig csak egy módon ütheti nyélbe: zenekart alapít, méghozzá az általa bálványozott bandák nyomdokain haladva, azok hamisítatlan stílusában. 

Carney nagyszerűsége abban mutatkozik meg, ahogy az eredendően végtelenül egyszerű karaktereiből valami csoda folytán tök összetett figurákat varázsol. Persze akadnak itt klisés fazonok, de a direktor őket is a lehető legrokonszenvesebben, legemberibb módon ábrázolja. 

A történetmesélés modora/metódusa szintén tanítani való! Apró kis mozzanatok, jelenet töredékek utalnak pl. arra, hogy a lejtmenetben lévő ír politikai-gazdasági helyzet miként hat a film gyerekszereplőire, illetve az őket körülvevő közvetlen kontextusra. Ezt azonban Conorék korukból kifolyólag nyilván csak érintőlegesen érzékelik. Hogy is érzékelnék, amikor sokkal magasztosabb feladataik vannak a világban! Egyrészt: bazi jó dalokat kell írni, hisz nyakukon a debüt koncert, másrészt: menthetetlenül szerelembe kell esni!

A Sing Street nosztalgikus hangvétele (is) páratlan! Kevés olyan mozi van, amely ilyen érzékletesen adja vissza a tinédzserkor hangulatát. Íme a tizenéves énünk! Íme az esetlenség - akkor még bosszantó, ma már - elragadó bája!

A coming-of-age zsáner klasszikus összetevői marha jól megférnek Carney tálalásában a drámai, zenés és komikus elemek mellett. Nagyon ízesen és pikánsan elegyített a műfajmix!

A hangsúly azonban mégiscsak a zenén van! Szól a new-wave pop ezerrel! ’80-as évek rulez!

Nyilván akad azért ebben „egy kis” csalafintaság, hisz a Sing Street-ben 15 éves kis srácok írnak bazi jó nótákat, kvázi (világ)slágereket! Itt szeretnénk hát gyorsan megemlíteni: minden tiszteletünk a filmzenéért, illetve az eredeti betétdalokért felelős teamnek (melynek egyébként oszlopos tagja volt maga a rendező is)! Zseniális munkát végeztek, autentikusan fogták meg, s interpretálták az évtized jellegzetes soundját! S nem utolsó sorban elképesztően jó dalokat írtak! Tisztelet!

Egy ponton Raphina karaktere említi meg a „happy-sad”, vagyis a „boldog szomorúság” fogalmát.

És igen! Ilyen a Sing Street, mert még a leghepibb momentumait is áthatja valamiféle ködös, tipikusan brit, albioni letargia. Oké, tudjuk, ez egy ízig-vérig ír mozi! Az eső viszont itt is folyton zuhog, a levegő rohadtul párás, csak úgy, mint Angliában; és hát a kultúrkör is, amiből a Synge Street-i legények táplálkoznak, kísértetiesen hasonlít a londonira!

John Carney filmje időnkét csetlik-botlik – csak úgy, mint a figurái -, mégis elképesztően szeretetre méltó! Csupaszív, lélekkel, érzelmekkel teli mozi a Sing Street!

Kedvencet avat(t)unk! 

90%

http://www.imdb.com/title/tt3544112/