Café society, vagyis „a
társadalom elitje”.
Woody új filmjében a 30-as évek Amerikájába, azon belül is a
felső tízezer smúzolással, alakoskodással, intrikával, őszintétlenséggel - és
persze végzetes szerelemmel - teli világába kalauzol.
A mester rendkívül otthonosan
mozog a pazar, fényűző miliőben! S bár most nincs bűntény, csupán szívek törnek
össze, még így, picit öregesen és menthetetlenül romantikusan is kedveljük a
kedvenc New York-i zsidónkat! Aki most sem hagyja ki a ziccert: ismét viccet csinál
elődei vallási hagyományaiból. A film egyetlen gonosztevő zsidó gengsztere
ugyanis pont a kivégzése előtt a Sing-Singben
tér át a katolikus hitre – mert, hogy a zsidók eredendően nem hisznek a
túlvilágban, ő maga pedig, villamos szék ide vagy oda, szeretné jó helyen tudni
a lelkét.
No de ne szaladjunk ennyire
előre!
Woody Allen-mozi talán még sosem volt ennyire „fancy”!
Nyilván erről a kontextus – illetve a történet is - tehet,
de fontos megjegyezni, hogy Woody
most először forgatott digitális technikával, s a kiváló Vittorio Storaro (Apokalipszis
most; Az utolsó tangó Párizsban) pompázatos képi világgal referál Hollywood hőskoráról, s a ’30-as évek
buja, jazz muzsikától hangos, gengszterek uralta New York-járól.
Ami a tárgykört illeti, nincs
újítás a rendező részéről, a központi téma ezúttal is a szerelem. A Café society viszont igen erősen hat –
még a közhelyesnek tűnő cselekmény dacára is – a néző emócióira! Woody az első, mindent elsöprő
szerelemről regél, magához képest picit tán túl szentimentálisan.
A banalitást azonban
szinte teljes egészében ignorálja, s meglepően nyersen és őszintén – mégis a rá
jellemző eleganciával és finom iróniával – mutat rá az ember mérhetetlen gyámoltalanságára!
A gyávaságra, amellyel megkötjük
a magunk kis szánni való, szerencsétlen kompromisszumainkat az életben. Jelen
esetben a szerelemben; ami ugye – az élet vonatkozásában - kellően
determinatív.
Zseniális a szereposztás! Kristen Stewart elbűvölő és – meglepő,
de – csodaszép! Jesse Eisenberg
metamorfózisa az alig 90 perc alatt pedig bámulatos! Egyre jobb és jobb színész
válik ebből a srácból! Steve Carell
már sokadszorra bizonyítja, hogy nem csak bolondozni képes, hanem a pökhendi,
arrogáns karakterek is iszonyúan jól állnak neki! Ami viszont igazán megsüvegelendő
- és hát itt villan meg Woody elképesztő
rendezői/írói zsenije -, hogy még az olyan marginális figurák, mint Blake Lively Veronica-ja is kellően
markánsak és karakteresek tudnak lenni! Hiába, az öreg zsidó mesteri a
színészvezetésben (is)!
Mégis Kristen Stewart az, akitől szinte bepárásodik a kamera; annyira letaglózó
és ámulatba ejtő a kisugárzása/a játéka. A direktor szerint óriási ziccer
maradt ki azzal, hogy eddig egyetlen egy rendező sem helyezte bele a tini
bálványként elkönyvelt fiatal színművésznőt egy ilyen jellegű, finom, légies „végzet asszonya” szerepbe. És hát Woody-nak már megint igaza van, hisz
tulajdonképpen Kristen az, illetve az
általa dirigált klasszikus szerelmi háromszög, ami miatt igazán működőképes és
magával ragadó a film. Amelyben ugyan visszhangoznak Allen korábbi klasszikusai, mégis öröm nézni és beleveszni a
hangulatába!
A Café society nagyon letisztult, jellemzően Woody-s, mégis: tőle szokatlanul szenvedélyes mozi. Amely a
gengszterkedős - zsidós mellékszálnak hála képes mosolyt is csalni az ember arcára.
Szépen, elegánsan, ízlésesen
megkoreografált munka! Olyan, akár egy míves F. Scott Fitzgerald regény!
80%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése