2018. február 28., szerda

A víz érintése - The Shape of Water


Hogy a néhai Paul Zindel, Pulitzer-díjas íróé az érdem? A jó ég tudja. Tény, hogy sok az egyezés Del Toro felnőtt meséje, és Zindel 50 éve bemutatott, Let me hear your whisper c. színdarabja között. És az sem zárható ki – már csicsergik a verebek -, hogy a ludas nem is a négyszeres Oscar-jelölt író-rendező, hanem Daniel Kraus, Del Toro társ-forgatókönyvírója.


A plágium-gyanú mindenesetre fennáll, s a 13-szoros Oscar-jelölt A víz érintésének nyilván nem jött jól ez az egész, így pár héttel az év legnagyobb filmes eseménye előtt.
Viszont, ami a tényen nem változtat: a The shape of water jó film! Talán a 13 nomináció barokkos túlzás, s szimplán az Akadémia marketing gépezetének erős túlkapása, nem lódítottak a kritikusok, amikor azt mondták, hogy ez a legjobb Del Toro – mozi A faun labirintusa óta. (Halkan jegyeznénk meg: azért nem olyan jó, de hasonlóan csodás, megkapó, zseniális pillanatai vannak, mint a rendező 2006-os, kultikus csúcsteljesítményének.)


Látszólag egy végtelenül egyszerű, konvencionális sztorival állunk szemben. A víz érintése klasszikus mese, amelybe Guillermo Del Toro szokásához híven belecsempészte a rá jellemző eklektikusságot (csak úgy cikázunk a stílusok és a hangulatok között), keménységet (akadnak igen-igen véres, és horrorisztikus szcénák), és a dél-amerikai írótól, Gabriel Garcia Marqueztől eltanult mágikus realizmust, s az arra jellemző furcsa, bizarr ábrázolásmódot (Del Toro több interjúban is említette már, hogy nagy favoritja a kolumbiai, Nobel-díjas író).


Fantasztikum, izgalom, szerelem, dráma. Elnyomók és elnyomottak viszálya. A jó és a rossz örök küzdelme.
A film ereje nem a történetben rejlik, hanem Del Toro tűpontos szerkesztésében, valamint a színészi alakításokban. Sally Hawkins (Happy Go Lucky; Blue Jasmine) viszi a hátán a sztorit, mögötte nem sokkal lemaradva jön a zseniális gonosz, Michael Shannon. De a mellékszerepekben is olyan csodálatos művészek domborítanak, mint Richard Jenkins (az ő karaktere is telitalálat!), illetve Octavia Spencer.


Emellett a korfestés, illetve a Del Toro által sajátságosan ábrázolt hidegháborús Amerika is szemet gyönyörködtető. Mese-díszletekben járunk, miközben mégis minden nagyon, de nagyon valóságos.
Könnyű elveszni/elmerülni ebben a szürreális, picit hideg-rideg, ugyanakkor nagyon emberi miliőben. Ilyet csak Guillermo del Toro tud!


Jean-Pierre Jeunet neve azért felsejlhet a képkockákat nézve. Jeunetnál is valami hasonló természetességgel kel egybe a rögvalóság és a realitástól jó messzire elrugaszkodott fantázia.
Mese ide, vagy oda, Del Toro hősei hús-vér emberek. Olykor magukhoz nyúlnak fürdés közben, a meztelenséget nem tabuként kezelik, s az általuk megélt/átélt szerelem is ugyanolyan esendő, mint a való életben.
Ezzel a kíméletlen őszinteséggel - és emberi játékossággal - igyekszik oldani a meseszerűséget a direktor, s közbeékelt bizarr jeleneteivel tudatosítani a nézőben, hogy a valóság és a fantázia tulajdonképpen nem is állnak olyan távol egymástól. Nincsenek korlátok!


A víz érintése nem Guillermo Del Toro eddigi legszenzációsabb alkotása; ugyanakkor ügyes, emlékezetes mese, lélegzetelállító vizualitással és látvánnyal, erős karakterekkel, megkapó atmoszférával.
Octavia Spencer Oscar-jelölése – véleményünk szerint – „akadémikus” túlzás, ellenben a rendezői arany szobrocskát lazán odaítélnénk a mexikóinak, s Sally Hawkinsnak is vitán felül kijárna a díj!
Vasárnap éjjel minden kiderül!  

80%

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése