Hogy a néhai Paul Zindel, Pulitzer-díjas
íróé az érdem? A jó ég tudja. Tény, hogy sok az egyezés Del Toro felnőtt meséje, és Zindel 50 éve bemutatott, Let me hear your whisper c. színdarabja
között. És az sem zárható ki – már csicsergik a verebek -, hogy a ludas nem is
a négyszeres Oscar-jelölt
író-rendező, hanem Daniel Kraus, Del Toro társ-forgatókönyvírója.
A plágium-gyanú mindenesetre
fennáll, s a 13-szoros Oscar-jelölt A víz érintésének nyilván nem jött jól
ez az egész, így pár héttel az év legnagyobb filmes eseménye előtt.
Viszont, ami a tényen nem
változtat: a The shape of water jó film! Talán a 13 nomináció barokkos túlzás, s szimplán az Akadémia marketing gépezetének erős
túlkapása, nem lódítottak a kritikusok, amikor azt mondták, hogy ez a legjobb Del Toro – mozi A faun labirintusa óta. (Halkan jegyeznénk meg: azért nem olyan jó,
de hasonlóan csodás, megkapó, zseniális pillanatai vannak, mint a rendező
2006-os, kultikus csúcsteljesítményének.)
Látszólag egy végtelenül
egyszerű, konvencionális sztorival állunk szemben. A víz érintése klasszikus mese, amelybe Guillermo Del Toro szokásához híven belecsempészte a rá jellemző
eklektikusságot (csak úgy cikázunk a stílusok és a hangulatok között),
keménységet (akadnak igen-igen véres, és horrorisztikus szcénák), és a
dél-amerikai írótól, Gabriel Garcia
Marqueztől eltanult mágikus realizmust, s az arra jellemző furcsa, bizarr
ábrázolásmódot (Del Toro több
interjúban is említette már, hogy nagy favoritja a kolumbiai, Nobel-díjas író).
Fantasztikum, izgalom, szerelem,
dráma. Elnyomók és elnyomottak viszálya. A jó és a rossz örök küzdelme.
A film ereje nem a történetben rejlik, hanem Del Toro
tűpontos szerkesztésében, valamint a színészi alakításokban. Sally Hawkins (Happy Go Lucky; Blue Jasmine) viszi a hátán a sztorit, mögötte nem
sokkal lemaradva jön a zseniális gonosz, Michael
Shannon. De a mellékszerepekben is olyan csodálatos művészek domborítanak,
mint Richard Jenkins (az ő karaktere
is telitalálat!), illetve Octavia Spencer.
Emellett a korfestés, illetve a Del Toro által sajátságosan ábrázolt hidegháborús Amerika is szemet gyönyörködtető. Mese-díszletekben
járunk, miközben mégis minden nagyon, de nagyon valóságos.
Könnyű elveszni/elmerülni ebben a
szürreális, picit hideg-rideg, ugyanakkor nagyon emberi miliőben. Ilyet csak Guillermo del Toro tud!
Jean-Pierre Jeunet neve azért felsejlhet a képkockákat nézve. Jeunetnál is valami hasonló természetességgel
kel egybe a rögvalóság és a realitástól jó messzire elrugaszkodott fantázia.
Mese ide, vagy oda, Del Toro hősei hús-vér emberek. Olykor
magukhoz nyúlnak fürdés közben, a meztelenséget nem tabuként kezelik, s az
általuk megélt/átélt szerelem is ugyanolyan esendő, mint a való életben.
Ezzel a kíméletlen őszinteséggel - és emberi játékossággal - igyekszik oldani a meseszerűséget a direktor, s közbeékelt bizarr jeleneteivel
tudatosítani a nézőben, hogy a valóság és a fantázia tulajdonképpen nem is
állnak olyan távol egymástól. Nincsenek korlátok!
A víz érintése nem Guillermo
Del Toro eddigi legszenzációsabb alkotása; ugyanakkor ügyes, emlékezetes
mese, lélegzetelállító vizualitással és látvánnyal, erős karakterekkel, megkapó
atmoszférával.
Octavia Spencer Oscar-jelölése
– véleményünk szerint – „akadémikus” túlzás, ellenben a rendezői arany
szobrocskát lazán odaítélnénk a mexikóinak, s Sally
Hawkinsnak is vitán felül kijárna a díj!
Vasárnap éjjel minden kiderül!
80%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése