A Toy Story 3-at perfekt módon levezénylő Lee Unkrich prezentálta tavaly az év egyik legnagyobb animációs
sikerfilmjét, a Coco-t.
A mexikói kisfiú, Miguel zenés, síron túli „családfakutatása”
könnyedén belopta magát a nagyközönség szívébe. S amellett, hogy egy végtelenül
szórakoztató mozival állunk szemben, a film nem szimpla rutin meló - beszélő
állatokkal, antropomorf ábrázolásmóddal, meg jópofizással.
A Pixar nem ment tutira. Bátor témát választott. A túlvilágra száműzi
cuki, tök ari gyerekszereplőjét, beszélő – gitározó, éneklő (!!!) –,
csetlő-botló csontvázak közé.
És ha már majdnem Dél-Amerika: Gabriel Garcia Marquez világa is
megidéződik, a családi szál, illetve a vehemens, temperamentumos nagyik, üknagyapák,
és ilyen-olyan felmenők által.
Látványos családregény a Coco, életen innen és – legfőképpen - túl.
Az írók nem voltak restek
megfűszerezni, még pikánsabbá tenni az amúgy is különleges történetet egy csomó
ügyes fordulattal, és váratlan húzással.
Barátból antagonista lesz, és
fordítva, s a karakterrajzok is igyekeznek – többé-kevésbé – túlmutatni az
animációs filmek kliséin.
Mindemellett okos tanulságok
intelligens formába öntésére is futotta Unkrichéknak.
A Coco nem reformizál, de friss és üde. Nem újszerű, ugyanakkor
előremutató.
És jó látni ismét, hogy a Pixarnál nem csak a technika fejlődik,
és nem csupán az animáció tökéletesítésére helyezik a hangsúlyt, hanem ilyen
ötletes, kreatív forgatókönyvek lapulnak a stúdió tarsolyában.
Lesz Oscar? Lesz! Ez nem is kétség!
80%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése