Bár épp egy éve „premiereztette”
a forgalmazó, a nagyközönség számára mostanra vált csak elérhetővé (?) Kostyál Márk letaglózó neo-westernje.
Pedig milyen régóta vadászunk már
a Kojotra… S lám, csupán egy esztendő
után sikerült elejtenünk. Hiába, a prérifarkas konok, állhatatos egy jószág...
Hogy mi zajlik/zajlott valójában
a háttérben, azt csak a jó ég, meg az az egynéhány érintett tudja.
De bárhogy is: az, hogy az utóbbi
pár év egyik – szó szerint és átvitt értelemben is - legerősebb magyar filmje
nem kapta, nem kaphatta meg a kellő nyilvánosságot és figyelmet, óriási
szégyen, érthetetlen, elszomorító, aggasztó jelenség.
Főként azért (is), mert Kostyál filmje tényleg nagyon „igazi”! A
rendező saját életéből táplálkozó, fikciós elemekkel tarkított, izgalmas
történetet álmodott a vászonra. Ízig-vérig szerzői alkotás, szívvel-lélekkel
készített mozi a Kojot!
A jól ismert toposz elevenedik
meg a filmben, mely nem csak a western sajátja, a mi kultúránkhoz, és
történelmünkhöz is szervesen kapcsolódó motívum: a kisember kilátástalan
szélmalomharca az elnyomó rendszerrel.
De bármilyen perspektívából
nézzük: a Kojot mégis csak egy
klasszikus western film. Jön a földet örökölt bonyolult lelkületű, talányos
múltú, titokzatos idegen, s a jussaként kapott parcellán építkezni kezd. Mely
tevékenység elkezdi szúrni a helyi földesúr szemét, akinek egészen más tervei
vannak a földdarabbal. Az ellentét egyre jobban kiéleződik, a felek egymásnak
feszülnek, majd törnek a csontok, folyik a vér. Pisztolypárbaj, leszámolás…
Oké, nevezzük easternnek, Kostyál azonban az amerikai westernek szimbolikáját, dramaturgiáját, hangulatát honosítja - ülteti át a nagy magyar ugarra. És nincs kérdés, mert
igen is van párhuzam, van egyezés! Még akkor is hiteles az egész, ha
nyilvánvaló, hogy ilyen elszánt, szikár, jó értelembe vett „hétköznapi” hősök,
és ilyen ádáz antagonisták – ebben a formában – nincsenek. Kostyál valóságában ugyanis még a gonosz is simán beleáll a bunyóba
és – nagyjából - nyílt lapokkal játszik.
Kiváló döntés volt a rendező
részéről, hogy nem jólismert arcokkal pakolta tele a filmjét. Orbán Levente zseniális, Bocsárszky Attila nem különben.
Mindkettejük tekintetében ott munkál a prérifarkas vadsága, a gyilkos indulat. Mátray László alakítása szintén sokoldalú
és emlékezetes. Talán Dobra Mara
karaktere – és helyenként picit túlreagált játéka - lóg ki valamelyest a
sorból.
Számos erénye mellett vannak
azért egyéb hibái is a filmnek. Be-becsúszik például egy-egy logikátlan
fordulat, s a végjáték is icipicit hektikus és kapkodós. A direktor többször lezárja
a történetet – tipikus elsőfilmes hiba (?) -, amely széttördeli a sztorit és a
film ritmusát – pont a legvégén…
Kostyál alkotása azonban így is csordultig van feszültséggel és
pompás, erőtől és emócióktól duzzadó jelenetekkel. Csodaszép az operatőri
munka, s az agresszió és az erőszak mellett még a fanyar humor is hangsúlyos szerepet
kap. Holland afrikaiak a búzatáblában ugye… Mi ez, ha nem merész és őrjítően zseniális
fricska?
És hogy mi a tanulsága,
konzekvenciája a Kojotnak? Talán az,
hogy hiába harcolsz, hiába küzdesz, úgyis elbuksz? Nem! Semmiképp sem! Az, hogy
ideje lenne, ha leszállna végre a magyar nemzet töke, s nem csak a szánk járna,
hanem Misihez hasonlóan kiállnánk
végre az elveink – a darabka „földünk” - mellett! Ha legalább tennénk egy
próbát…
Sajnálatos, hogy Kostyál Márk filmjét, épp úgy, ahogy
főszereplőjét, elgáncsolták/elgáncsolják a gazdag, erőszakos „földesurak”.
Azt viszont, hogy egy remek szerzői
alkotás, hogy őszinte, és szinte már most „kult”,
maga a jó isten sem tudja elvenni a Kojottól,
nem hogy Kálomista Gábor!
Köszönjük hát az élményt a
stábnak és Kostyál Márknak!
…és kedves Márk! Várjuk a
következőt!
80%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése