Nagyon bírtuk a Vakító napfényben-t, amikor azonban
tudva levővé vált, hogy Luca Guadagnino
az egyiptomi születésű André Aciman
2007-ben megjelent Szólíts a neveden
c. sikerkönyvét szándékozik filmre vinni, azért bennünk volt a félsz. Mert
bárhogy is, ez a regény bizony rázós terep.
A rendező nem győzte
hangsúlyozni, hogy noha a történet egy Olaszországban vakációzó 17 éves kamasz
fiú, és egy 24 éves fiatalember szerelméről szól, véletlenül sem „melegfilmet”
fog rendezni, a hangsúly az emóciókon lesz. És Guadagnino nem lódított, amellett, hogy a homofóbok vélhetően így
sem fogják könnyedén tolerálni az alkotást.
Az olasz direktor valóban az
elfojthatatlan vágyról és érzésekről készített filmet, meg arról, hogy a
szerelem az bizony szerelem. Nemtől, kortól függetlenül. A főszereplő srác, Elio például lányokkal is próbálkozik – sikerrel
-, mégis Oliver az, aki nagyobb
hatást gyakorol rá, s feledhetetlenné varázsolja számára a nyári szünidőt.
Guadagnino ezúttal is kiválóan vizsgázik atmoszféra teremtésből. Persze a csodálatos mediterrán miliő egyértelműen a segítségére van, a
fickónak azonban kivételesen jó érzéke van a fontos, lényeges pillanatok
megragadásához. S ezen képességét most is kifogástalanul kamatoztatja.
Nagyon árad pl. a tinédzserévek
féktelen, szertelen, és hát valljuk be, szexuálisan túlfűtött hangulata.
Nyári szünet, szerelem, önfeledtség,
majd szembesülés azzal a szomorú ténnyel – talán először -, hogy az életben nagyon kevés olyan dolog van, ami örök.
A mámoros lebegés, az emelkedettség,
az eufória ugyanis egyik pillanatról a másikra szűnik meg. Visszavonhatatlanul.
Sufjan Stevens zenéje nagyon emlékezetes, de a soundtrack is rendkívül körültekintően összeállított válogatás, a ’80-as
évek legjellegzetesebb tételeiből. A hang (zene) és a képek (az olasz kisváros,
az olasz vidék) egyébként is a film kvázi főszereplőivé lépnek elő. Olyannyira
karakteresek és meghatározóak.
De az igazi főszereplő, és egyben
nagy felfedezés Timothée
Chalamet, aki elképesztő energiákat mozgósítva, természetesen, fesztelenül,
bámulatos eleganciával játszik. A 22 éves fiatal művész pályája pedig csak ível és ível felfelé.
Ott van ugye a megérdemelt Oscar-jelölés,
és 2018-as, 2019-es naptárja is tele van már izgalmasabbnál izgalmasabb
projektekkel. Sokan az ifjú DiCaprio-t
látják benne, egyrészt lehengerlő tehetsége okán, másrészt bátor
szerepvállalásai miatt.
Armie Hammer és Chalamet
duója remek. Közös jeleneteik emlékezetesek, és nem, nem az elcsattant csókoknak
– meg az egyebeknek – köszönhetően.
Zseniális alakítások,
nosztalgikus hangulat. Amelyben az idő dimenzióját tulajdonképpen nem is igen
érzékeljük. Guadagnino mindig olyan
kontextust rajzol/ábrázol, amelyben az időnek nem sok jelentősége van. S ez a
szokatlan, különös „múlhatatlanság” bizony baromi vonzó tud lenni.
A film végén kapunk még egy
nagyon nem mindennapi, rendhagyó apa-fiú beszélgetést, s egy rendkívül
erőteljes beállítást Chalamettel.
Regényes, figyelemre méltó,
bátor, nagybetűs romantikus mozi a Call
me by your name.
Felejthetetlen utazás.
90%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése