„Azért szólok hozzátok egy <keretből>, mert úgy látom, úgy
vagyunk idomítva, hogy arra figyeljünk, ha valaki egy keretből beszél. És itt
Hollywoodban mindig megadjuk azt, amit az emberek követelnek. És úgy tűnik,
most már az erőszakra is igényt tartunk. Arról szeretnék beszélni hozzátok, …
őőő, nem szónokolni akarok, csak néhány kérdést felvetni. És mivel gyakran
vagyok én a bűnbak, arra gondoltam, beszéljünk a felelősségről. Mostanában
mindenki a zenét okolja, vagy a filmeket, de közben elfelejtjük, hogy a saját
szobánkban is egy akasztott ember lóg. És egész életünkben ennek hódolunk. Ha
igazán megnézel egy keresztet… Az a világtörténelem legnagyobb tömegpiaci
terméke. Ez a téma számomra mindig érdekes volt. Valamiért sosem beszélünk
erről a hírekben. Az is fura, hogy senkit nem érdekel, ha egy felnőtt
erőszakoskodik ok nélkül. Ahhoz nem kell ok. Csak akkor kapjuk fel a fejünket,
ha egy kölyök teszi mindezt. Szerintem ezért van annyi félreértés mostanában,
és ezért hatalmasodott el a káosz. Innen ered ez a politikailag korrekt,
értelmetlen maradiság. A fehér tinédzserek… Ez az igazi fejtörő. Szóval: miért
dühösek? Középosztálybeliek, el vannak kényeztetve. Lehet, hogy azért olyan
agresszívek, mert tudják, hogy Amerika egy óriási nagy hazugság? Azért mert azt
éreztetjük velük, hogy sosem elég jók? <Sosem vagy elég jó az ösztöndíjhoz,
a kocsihoz, a csajhoz. Sosem vagy elég jó a 15 perc hírnévhez!>
És ezek után meglepődünk, hogy dühösek, vagy mert holtan találjuk őket? Miért
ilyen erőszakosak? Azért, mert ti tettétek őket azzá, Amerika! Mit vártatok?”
(?)
Erős felütés, még akkor is, ha érezni benne az enyhe, didaktikus hangsúlyokat. Jameson
Brooks mozija azonban mégsem egyoldalú, öncélú demagóg kiáltvány. Nincs
benne okító szándék (csupán rávilágít néhány „kellemetlenségre”), noha a film
legvégén azért határozott állásfoglalást kapunk, méghozzá nem is akárkitől… (A
slussz poént semmiképp sem lőnénk le!)
Amarillo, Texas. A „Bomb City”-ként
emlegetett nagyjából 200.000-es lélekszámú déli „kisváros” egyrészt a
marhakereskedelem kiemelt központja a régióban – Texas ugye… -, másrészt az USA legnagyobb nukleáris fegyvergyára, a Pantex Plant is itt székel – innen hát a találó nick név.
1997-ben járunk. A film egy igen felkavaró,
megdöbbentő igaz történetet mesél el. A helyi szabadelvű punk
szubkultúra feszül egymásnak a kertvárosi fehér középosztállyal, illetve azok
elkényeztetett, kivételezett, és minden egyéb
szinteken priorizált csemetéivel. Bár látszólag van, lényegében nincs sok
különbség a két csoport között: a fiatalok gátlástalanul buliznak, sört vedelnek
- és csordultig vannak agresszióval. (Csupán a külsőségek és a „tápláléklánc”
hierarchiájában elfoglalt helyük, vagyis a társadalmi megítélés az, ami
megkülönbözteti őket egymástól.)
Brooks elsőfilmesként kiválóan érzett rá a történetben feszülő
roppant komoly, érzékeny drámára és mondanivalóra. Nagyon körültekintően és
szemléletesen bontja ki a sztorit. Bár a felvezetés hosszas, szükség van rá,
hisz így még nagyobbat üt, még nagyobbat robban a Bomb City, amelynek utolsó harmada – vitán felül - a 2017-es év
egyik legkeményebb tripje!
Nem hosszú a film –
megközelítőleg másfél óra -, de benne van minden, amit erről a nagyon jellemző,
nagyon hétköznapi, mégis bődületesen mellbevágó sztoriról el
lehet mondani.
…és akkor ezen a ponton muszáj
beszélni a Bomb City konzekvenciáiról
– ha úgy tetszik hitvallásáról. A film állásfoglalása – és annak módja - ugyanis
végtelenül elegáns. És nem utolsó sorban: megkérdőjelezhetetlenül érvényes és
helyes. Brooks az előítéletekről, a
leszedált Amerikáról, meg úgy globálisan a tévé - média által elhülyített
társadalomról beszél, s ítéletet mond a képmutató, intézményesített, pusztán
gazdasági alapokon nyugvó vallásról is (nem, nem a hitről!!!). A Bomb City olyan aktuális kérdéseket vet
fel a bennünk lakozó, lappangó – a társadalom és egyéb más külső tényezők által
generált - félelmekről és a rejtett agresszióról, amelyeken, nincs mese, kutya
kötelességünk elgondolkodni. És választ keresni rájuk...
A rendező pedig, ha nem is mindig
körültekintően, de szinte tökéletesen, megfelelő vehemenciával szembesít! Egészen
a film utolsó, tragikus pillanatáig nem is sejtjük, hogy a dráma kivel, milyen
módon fog megtörténni. Mert hogy dráma lesz, az már a kezdő képsorok alapján is
teljesen egyértelmű. Nem beszélve a folyamatosan, egyenletesen fenntartott,
pattanásig feszült atmoszféráról, ami szintén a nagybetűs tragédiát sejteti.
Bivalyerős, megrázó mozi a Bomb City. Ügyesen, bravúrosan keretbe
foglalt, szépen fényképezett alkotás, karizmatikus szereplőkkel, s Dave Davis (True Detective 1st season; The
Walking Dead; Logan – Farkas)
erőteljes alakításával. A tavalyi év
egyik legjobbja!
R.i.p. Brian Deneke!
85%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése