2018. február 17., szombat

Bomb City


„Azért szólok hozzátok egy <keretből>, mert úgy látom, úgy vagyunk idomítva, hogy arra figyeljünk, ha valaki egy keretből beszél. És itt Hollywoodban mindig megadjuk azt, amit az emberek követelnek. És úgy tűnik, most már az erőszakra is igényt tartunk. Arról szeretnék beszélni hozzátok, … őőő, nem szónokolni akarok, csak néhány kérdést felvetni. És mivel gyakran vagyok én a bűnbak, arra gondoltam, beszéljünk a felelősségről. Mostanában mindenki a zenét okolja, vagy a filmeket, de közben elfelejtjük, hogy a saját szobánkban is egy akasztott ember lóg. És egész életünkben ennek hódolunk. Ha igazán megnézel egy keresztet… Az a világtörténelem legnagyobb tömegpiaci terméke. Ez a téma számomra mindig érdekes volt. Valamiért sosem beszélünk erről a hírekben. Az is fura, hogy senkit nem érdekel, ha egy felnőtt erőszakoskodik ok nélkül. Ahhoz nem kell ok. Csak akkor kapjuk fel a fejünket, ha egy kölyök teszi mindezt. Szerintem ezért van annyi félreértés mostanában, és ezért hatalmasodott el a káosz. Innen ered ez a politikailag korrekt, értelmetlen maradiság. A fehér tinédzserek… Ez az igazi fejtörő. Szóval: miért dühösek? Középosztálybeliek, el vannak kényeztetve. Lehet, hogy azért olyan agresszívek, mert tudják, hogy Amerika egy óriási nagy hazugság? Azért mert azt éreztetjük velük, hogy sosem elég jók? <Sosem vagy elég jó az ösztöndíjhoz, a kocsihoz, a csajhoz. Sosem vagy elég jó a 15 perc hírnévhez!> És ezek után meglepődünk, hogy dühösek, vagy mert holtan találjuk őket? Miért ilyen erőszakosak? Azért, mert ti tettétek őket azzá, Amerika! Mit vártatok?” (?)


Erős felütés, még akkor is, ha érezni benne az enyhe, didaktikus hangsúlyokat. Jameson Brooks mozija azonban mégsem egy egyoldalú, öncélú demagóg kiáltvány. Nincs benne okító szándék (csupán rávilágít néhány „kellemetlenségre”), noha a film legvégén azért határozott állásfoglalást kapunk, méghozzá nem is akárkitől… (A slussz poént semmiképp sem lőnénk le!)


Amarillo, Texas. A „Bomb City”-ként emlegetett nagyjából 200.000-es lélekszámú déli „kisváros” egyrészt a marhakereskedelem kiemelt központja a régióban – Texas ugye… -, másrészt az USA legnagyobb nukleáris fegyvergyára, a Pantex Plant is itt székel – innen hát a találó nick név.
1997-ben járunk. A film egy igen felkavaró, megdöbbentő igaz történetet mesél el. A helyi szabadelvű punk szubkultúra feszül egymásnak a kertvárosi fehér középosztállyal, illetve azok elkényeztetett, kivételezett, és minden egyéb szinteken priorizált csemetéivel. Bár látszólag van, lényegében nincs sok különbség a két csoport között: a fiatalok gátlástalanul buliznak, sört vedelnek - és csordultig vannak agresszióval. (Csupán a külsőségek és a „tápláléklánc” hierarchiájában elfoglalt helyük, vagyis a társadalmi megítélés az, ami megkülönbözteti őket egymástól.)


Brooks elsőfilmesként kiválóan érzett rá a történetben feszülő roppant komoly, érzékeny drámára és mondanivalóra. Nagyon körültekintően és szemléletesen bontja ki a sztorit. Bár a felvezetés hosszas, szükség van rá, hisz így még nagyobbat üt, még nagyobbat robban a Bomb City, amelynek utolsó harmada – vitán felül - a 2017-es év egyik legkeményebb tripje! 


Nem hosszú a film – megközelítőleg másfél óra -, de benne van minden, amit erről a nagyon jellemző, nagyon hétköznapi, mégis bődületesen mellbevágó sztoriról el lehet mondani.
…és akkor ezen a ponton muszáj beszélni a Bomb City konzekvenciáiról – ha úgy tetszik hitvallásáról. A film állásfoglalása – és annak módja - ugyanis végtelenül elegáns. És nem utolsó sorban: megkérdőjelezhetetlenül érvényes és helyes. Brooks az előítéletekről, a leszedált Amerikáról, meg úgy globálisan a tévé - média által elhülyített társadalomról beszél, s ítéletet mond a képmutató, intézményesített, pusztán gazdasági alapokon nyugvó vallásról is (nem, nem a hitről!!!). A Bomb City olyan aktuális kérdéseket vet fel a bennünk lakozó, lappangó – a társadalom és egyéb más külső tényezők által generált - félelmekről és a rejtett agresszióról, amelyeken, nincs mese, kutya kötelességünk elgondolkodni. És választ keresni rájuk...


A rendező pedig, ha nem is mindig körültekintően, de szinte tökéletesen, megfelelő vehemenciával szembesít! Egészen a film utolsó, tragikus pillanatáig nem is sejtjük, hogy a dráma kivel, milyen módon fog megtörténni. Mert hogy dráma lesz, az már a kezdő képsorok alapján is teljesen egyértelmű. Nem beszélve a folyamatosan, egyenletesen fenntartott, pattanásig feszült atmoszféráról, ami szintén a nagybetűs tragédiát sejteti.


Bivalyerős, megrázó mozi a Bomb City. Ügyesen, bravúrosan keretbe foglalt, szépen fényképezett alkotás, karizmatikus szereplőkkel, s Dave Davis (True Detective 1st season; The Walking Dead; Logan – Farkas) erőteljes alakításával.  A tavalyi év egyik legjobbja!
R.i.p. Brian Deneke!

85%

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése