Hogyan lehet egy kultikus, örökérvényű filmalkotáshoz méltó folytatást készíteni? Tiszteletteljes főhajtásra
van szükség? Nosztalgia-filmre? Meg kell újítani, reformálni az eredeti művet,
vagy „csupán” fel kell venni a fonalat ott, ahol annak idején a Ridley Scott-féle történet véget ért?
Bizony még magának Dennis Villeneuve-nek is fel volt adva a
lecke, hiába tartják a palit az új sci-fi fenoménnek. A kanadai sztár rendező azonban vette az akadályt, és egy minden ízében érvényes folytatást
készített. Gond nélkül rácsatlakozott a Szárnyas
fejvadász világára, és lám: a tavalyi év legszebb block-bustere az eredmény.
Villeneuve nagyjából ugyanazt a lírai hangulatot prezentálja,
amelyet az „eredeti”. Filmje meditatív merengés. Ritmusosan hömpölygő vizuális
orgia. A kiváló Roger Deakins olyan
lenyűgöző képekkel, beállításokkal operál, amelyek e tekintetben még a ’88-as elődre is lazán
rátromfolnak.
Hiába, a technika 30 év leforgása
alatt rettentő sokat fejlődött. A Blade Runner
azonban nem a trükkfelvételekről szól, sokkal inkább a fojtogató, nyomasztó
atmoszféráról – ez utóbbit pedig Villeneuve
patentül hozza.
Ezúttal azért jóval kevesebb a
kultgyanús momentum, és érzésem szerint a történetben – illetve annak
értelmezésében – sincs akkora potenciál, mint az első részben, de Villeneuve így is transzcendens élménnyé
varázsolja moziját. Lehet, hogy ez csuklóból megy neki – érezni egyfajta iparos jelleget a filmen -, a végeredmény azonban így is bámulatos!
Ráadásul a kanadai nem játszik
biztonsági játékot. Számos kockázatos, meredek szcénát vonultat föl. Még sincs
megbicsaklás, botlás, vagy gikszer. Minden egyes pillanat és rezdülés flottul,
könnyű szerrel ágyazódik bele a Blade
Runner világába.
Mesterműnek nem gondoljuk –
annyit azért nem ad, annyira nem elementáris -, Ridley Scott klasszikusát azonban ennél mesteribben
képtelenség lett volna továbbfűzni...
80%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése