Öncélú, pökhendi művészi
kinyilatkoztatás?
Vagy mély, filozofikus mű?
Aronofsky a bolondját járatja velünk, és pusztán egy dölyfös
egotrip az Anyám!, vagy nagyon is
komoly a mondanivaló, és mi szégyelljük magunkat, amiért nem értjük a mester
minden egyes utalását, szimbólumát, metaforáját?
Egyszóval: blöff az új Aronofsky-mozi, vagy nagyon is komolyan
vehető alkotás?
Azt gondolom, hogy nagyjából
mindkettő. Bár ha modorosságot érzel a műben, az sincs véletlen, hiszen az
artisztikusság és a teátrális gesztusok a direktor korábbi munkáira is nagyban
jellemzőek voltak.
A rideg szenvtelenség, és a
távolságtartás nem különben.
Ezúttal Aronofsky home-invasion thrillerrel
indít. Vagyis azt a szubzsánert reformálja meg szinte teljes egészében, majd, mintha a
sztori folyamatosan önmagát írná – real-time
– ide-oda cikázik a műfajok és a különféle hangulatok között. Úgy fest, a
mester most épp ebben az improvizatív jellegű „filmcsinálásban” tud
kiteljesedni, s nem is filmet készít igazán, hanem a rémálmait, vízióit vetíti a vászonra.
Szóval: nem feltétlen öncélú,
sokkal inkább öntörvényű film a Mother!
Nincsenek szabályok. Illetve: az
a szabály, hogy nincs semmiféle szabály!
Aztán mégis összeáll az
egyébként teljesen kaotikusnak tűnő történet. No persze nincs homogén egység,
de az utolsó képkocka azért nagyjából helyreteszi a dolgokat.
Aronofsky azonban túl sok mindenről beszél egyszerre - s talán épp
emiatt is megy félre picit az üzenet.
Alkotó és a mű viszonya.
Önfeláldozás, önfeladás. Hírnév – ahogy az életet és a lelket szipolyozza.
Birtoklás, birtoklási vágy. Hogy minden művésznek szüksége van egy áldozati
bárányra, egy olyan társra, aki a nemes cél érdekében hajlandó feláldozni
magát, s alárendelt szerepet játszani egy életen át. S hogy ennek az áldozati
báránynak a személye a művész, az alkotó szemszögéből valójában teljességgel irreleváns.
Áldozati bárány, vagy nevezzük inkább fegyverhordozónak, lehet bárki.
Közben szóba kerül még az
anyaság, a nőiség is. Hogy a földhözragadtság, a civil lét hogyan viszonyul a
művész létezéséhez. Izgalmas. De talán mégsem úgy, abban a formában, ahogy Aronofsky elénk tárja, lekommunikálja.
Polanski-tól kölcsönzött képekkel és gesztusokkal, valamint bibliai motívumokkal…
A jó ég tudja. Aronofsky filmje számomra túl analitikus
és sűrű. Túl sokat akar közölni egyszerre, miközben önelégült módon egy csomó lényeges
dologról megfeledkezik, amelyek egyébiránt nagyon is hozzátartozn(án)ak az
általa felvetett kérdéskörhöz.
Az atmoszféra azonban fojtogató, Jennifer Lawrence eszköztelen játéka
hatásos, a végjátékra pedig nincsenek szavak.
Lehet utálni, lehet szeretni. Mi
valahol jó középen húznánk meg - magunkat.
70%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése