Azzal tisztában voltunk, hogy Milne saját gyermekéről mintázta Róbert Gida karakterét; a Százholdas Pagony a híres Sussex-i kúria erdeje, s a Micimackó állatszereplői – Füles, Tigris, Zsebibaba etc. – a szerző fiának, Christopher Robinnak a játékai voltak.
A jó ég gondolta volna viszont,
hogy Milne alapvetően egy mogorva,
befelé forduló, szűkszavú, folyton saját érzelmeivel viaskodó ember volt. Aki
kvázi terápiaként vetette papírra Winnie
the Pooh történetét, csak hogy a fia és közte lévő űrt valamivel kitöltse,
láthatatlan hidat képezve a felnőttek keserves világa és a játékos, még
gondtalan, gyermeki lét között.
Simon Curtis filmje brites eleganciával meséli el Micimackó, de leginkább A. A. Milne és Christopher Robin törékeny történetét.
Az apai szeretet után sóvárgó
kisgyerek sztoriját, aki nem akart mást, csak egy saját, külön bejáratú mesét
az író édesapától. Amely aztán mégsem lett az övé, viszont világhírnevet hozott
apjának - neki pedig örök életre szóló terhet és bélyeget jelentett.
Szóval ez egy szomorú történet. Milne nem egy jóravaló, kedélyes,
aranyos Csukás István volt, hanem az I. Világháború borzalmait magában
hordozó beteg lélek, az igazi Róbert Gida
gyermekkora pedig korántsem volt olyan gondtalan és felhőtlen, mint a
mesekönyvben szereplő kis srácé.
Curtis szépen, odaadóan mesél. Kár, hogy helyenként kicsit
szájbarágós, didaktikus és hatásvadász. …mert a Viszlát, Christopher Robin alapvetően egy egészen magával ragadó,
gyönyörűséges darab.
Simogatja a lelket, és picit el
is varázsol.
70%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése