Yorgos Lanthimos A homár c. alkotása 2015 egyik leglebilincselőbb
filmes bravúrja volt, amelyet ötletessége és maró társadalomkritikája – meg úgy
en bloc a karakteressége – miatt még maga
az Amerikai Filmakadémia sem tudott
figyelmen kívül hagyni.
Az öntörvényű görögnek joggal és
megérdemelten járt az Oscar-jelölés a
legjobb eredeti forgatókönyv kategóriában!
Lanthimos az a fajta botrányfilmes/alkotó, akit ha kortárs filmművészetről
beszélünk, lehetetlenség megkerülni. Filmográfiája még soványka, viszont már most,
néhány szerzői darab után kijelenthető, hogy kiforrott stílussal és
formanyelvvel rendelkezik.
Sajátos szemüvegen keresztül
szemlélődik, kíméletlenül kritikus és lényegre törő. Minimalista eszköztára,
szenvtelensége, naturalista ábrázolásmódja, és – nagyjából - senkihez sem
hasonlítható szarkazmusa nagyon jellegzetesek.
Nem beszélve a furcsa, bizarr
metaforáiról.
Az új mű egy ógörög tragédiára
rímel, amelyben Agamemnón saját
lánya, Iphigeneia életét áldozza
föl, hogy jóvá tegye vétkét, s kiegyenlítse az Istenek előtt a számlát.
A „szent szarvas” esetünkben egy
eltussolt orvosi műhiba (?) következtében halálozik el. A rajta műtétet végző
orvos úgy vezekel, hogy a halott férfi lelki beteg fiát a bizalmába fogadja, s
igyekszik a sorsát, életét egyengetni. Martin,
az apját tragikus körülmények között elvesztő fiú azonban nem elégszik meg
drága ajándékokkal, életvezetési tanácsokkal és közös ebédekkel. Akár az
Istenek Agamemnóntól, ő is áldozatot,
emberáldozatot követel.
Lanthimos filmjeit képtelenség szeretni. Annyira kíméletlenül őszinték.
S olyan kényelmetlenek, amennyire képanyag kényelmetlen lehet.
A görög ezúttal sem finomkodik: véres
szívműtéttel indít premier plánban, majd egy végtelenül kegyetlen és bizarr
orosz rulettel zárja a filmjét.
Érzésünk szerint most nem
sikerült neki olyan flottul az üzenetátvitel, mint A homár esetében. S nem is olyan rétegzett és zseniálisan „színes”
az Egy szent szarvas meggyilkolása,
mint a Lobster – a hatásmechanizmusok
sem olyan izgalmasak most -, de kétség kívül a 2017-es év filmtermésének egyik
legunikálisabb alkotásával állunk szemben.
…és figyelemre méltó színészi
alakításokkal, amelyek közül a ’71-ből
és a Dunkirkből ismerős Barry Keoghan játéka a legerősebb.
Haneke és Kubrick
legördögibb, legádázabb pillanatai vegyülnek a The killing of a sacred deer-ben Lanthimos abszurditásával és sajátos éjfekete humorával.
Nehéz trip, csak haladóknak!
80%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése