Igen, a Prisoners az a film, ami simán begyűjthetett
volna pár Oscar-jelölést: a legjobb film, a legjobb rendezés, a legjobb eredeti
forgatókönyv, valamint a legjobb férfi fő – és mellékszereplő kategóriákban. Ez
lett volna a minimum.
Ehelyett az Akadémia csupán Roger
Deakins operatőrt tűntette ki figyelmével, aki ezzel 11. (!!!) Oscar
nominációját gyűjtötte be. Bízzunk benne, hogy a mesternek ezúttal sikerül
aranyszobrocskára váltania a jelölést – bár meglehetősen nehéz dolga lesz olyan
versenytársakkal szemben, mint Emmanuel Lubezki (akinek a bravúros Gravitáció
kameraman-jaként szavaztak bizalmat ) vagy a szintén jó ideje a szakma ászaként
tisztelt és remek filmekben közreműködő Phedon Papamichael (most éppen Nebraska
– egyébként meg: Börtönvonat Yumába, A nyughatatlan, Kerülőutak, Azonosság,
Utódok stb.).
Nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy
Denis Villeneuve (Felperzselt föld) filmje az utóbbi évek egyik legjobb krimije,
amely hangulatát és minőségét tekintve nyugodtan említhető egy lapon olyan
alapvetésekkel, mint a Bárányok hallgatnak, vagy akár a Hetedik (a Fincher-féle
noir-hatás egyébként mindvégig „kísért” és nem csak a Zodiákusból „kölcsönzött”
Gyllenhaal miatt…).
De ezúttal nem egy ’szimpla’
sorozatgyilkosos thrillerrel van dolgunk…
A Dover család hálaadásra készül,
s mint minden évben, most is a szomszéd Birch-éknél töltik az ünnepet. A
gyerekek játszanak, az asszonyok sütögetnek, a férfiak sztorizgatnak, söröznek.
Majd aztán, az este végeztével hirtelen beköszönt a rossz világ: a legkisebb
Dover, és a legkisebb Birch szőrén-szálán eltűnnek, nyom nélkül, és nagyon úgy néz ki, hogy visszavonhatatlanul. A két 6 év körüli kislány után maradt
egyetlen „nyom” egy lakókocsi, melyet a köddé vált gyerekek idősebb testvérei
az utcában láttak parkolni korábban.
Készülj, valódi rémálom veszi
kezdetét, mert a film kemény, de baszottul ám! Lassan, ráérősen, de ugyanakkor
feszülten és mellbevágó módon bontakozik ki a cselekmény. Látjuk összetörni és
kurvára komoly és elszánt tekintettel nézni Dover-apukát, alias Hugh Jackman-t
(Rozsomák még sosem volt ennyire elsöprő erejű), látjuk a film egyik mellék –
valójában azonban kulcs – szerepében Paul Dano-t, amint vért köp, szinte a
felismerhetetlenségig összevert arccal, és – továbbá – látjuk Jake Gyllenhaal-t
küzdeni, szenvedni és zavartan tikkelni kilátástalanságában…
A Fogságban azonban nem csak a
nagyszerű alakítások mozija – nem győzöm hangsúlyozni: a minimum lett volna,
hogy Jackman-t és Gyllenhaal-t megtámogatják egy-egy Oscar-jelöléssel -, hanem
a kiváló sztorié is, amely, ha lecsupaszítjuk, alapjában véve nem különösebben
különleges és kivételes, mégis egy hihetetlenül jól és részletesen elmesélt –
hiába a 153 perc, itt biza’ minden egyes filmkockának jelentősége van! -,
egyedi hangulatú és atmoszférájú filmet eredményez, mely az első perctől kezdve
a székbe szegezi a nézőt, s mint valami lelketlen maffia főnök, a
hosszú, keserves kínvallatás során, kíméletlenül beviszi a gyomrost – nem is
egyszer – és végezetül, záróakkordként kalapáccsal töri szét "áldozatának" minden egyes
porcikáját.
...'a válasz' pedig valahol itt keresendő: http://www.imdb.com/title/tt0096163/
95%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése