A biopic-ekkel általában az a
legnagyobb probléma, hogy olyan karakterekről szólnak, akik sajnálatos módon
már alulról szagolják az ibolyát. Így hát muszáj haptákban „tisztelegni”
előttük, „elcsalni” esendőségüket, s mélyen elhallgatni életük legkínosabb momentumait.
Továbbá: ha az alkotókban nincs
meg a kellő elszántság és elhivatottság, s nem rajonganak elvakultan leendő
filmjük idoljáért, hajlamosak szimpla matek egyenletként kezelni és megoldani a
„feladványt”.
A Diana azonban nem csak az imént
vázolt okok miatt lett totálisan irreleváns mozi.
„Mozi”? A mű jellege – a
fényképezés, a komótos történetvezetés, a hosszú, fárasztó szcénák után
ráérősen elfeketedő képernyő - a 90-es évek unalmas, dagályos tévéfilmjeinek
hangulatát idézi. Ráadásul, az általában mindig remeklő Naomi Watts is
borzasztóan idegesítő és modoros ezúttal.
De a Diana jelentéktelenségéért nem
csupán a főszereplőnő és a kivitelezés hibáztatható: a forgatókönyv ugyanis olyan
valószerűtlen szavakat erőltet a szereplők szájába, s olyan nyögvenyelős
dialógok sorjáznak mindvégig, hogy…
Naomi Watts Diana-ját képtelenség
kedvelni, együtt érezni pedig még annyira sem tudunk vele, így gyakorlatilag teljességgel
súlytalanná válik a 'primér' karakter a filmben – ez pedig egy életrajzi mozi
esetében elég „kellemetlen hiba”; mondhatni kurva nagy blamázs.
Oliver Hirschbiegel rendező -
hiába készített már olyan pompás alkotásokat, mint A bukás – Hitler utolsó
napjai, vagy A kísérlet – kezdő direktorok módjára szerencsétlenkedik, s
zöldfülű, idétlen, regruta (Rex felügyelő epizódokon edzett) énjét idézi.
S bár halottról vagy jót, vagy
semmit: sajnálatos módon a Lady Di életének utolsó két évét feldolgozó film egy
idegesítő, bosszantóan irritáló Diana-t jelenít meg, aki adakozhat, szerelembe
eshet, afrikai éhező gyerekeket menthet a nap 24 órájában, mégsem fogja kivívni
a szimpátiánkat.
Kedves Hercegnő! Ezer bocs. Tudjuk
jól, hogy nem ilyen voltál!
35%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése