Ez a film valóban arról szól,
hogy van egy tag, akit a fater a 21. szülinapján azzal lep meg, hogy elmondja
neki a nagy családi titkot, miszerint a family férfi tagjai képesek utazni az
időben? Komolyan? …és aztán a fazon ezen különleges képességének köszönhetően
próbál felülkerekedni gyászos szerelmi életén, megtalálni a Nagy Ő-t és rendbe
tenni maga körül az elfuserált dolgokat? Tényleg?
Az igazából szerelem alkotója,
Richard Curtis mestere a romkomoknak. Elég, ha csak a Bridget Jones szériát, a
Négy esküvő és egy temetést, vagy a rendező – forgatókönyvíró kultfilmjét, az
azóta már a karácsonyi összebújós feel-good esték elengedhetetlen kellékét, a
Love actually-t említjük.
Curtisnek birtokában van a
zsáner összes „csínja és bínja”, így műveinek mindig sikerül kitűnni az éppen aktuális
romkom rengetegből. Merthogy romantikus vígjátékból sosem elég, a műfajnak
piaca volt, van és lesz. Pont.
Kedvenc angol mainstream
rendezőnk mindig jó volt színészválasztásban és ez ezúttal sincs másként.
Domhnall Gleesonnál – igen, bizony, a kiváló Brendan Gleeson fiacskája – keresve sem találhattak volna megfelelőbb aktort az időutazó Tim szerepére. Az írek Bereczki Zoltánja épp olyan
esendő, tétova és vicces, mint amilyennek lennie kell. De itt van még a szintén
mindig formabontó és karakteres Bill Nighy, mint Tim kissé különc és bohém
apja, Tom Hollander (a drámaíró barát), akinek a film legjobb dumáit és
legviccesebb monológjait köszönhetjük, valamint Rachel McAdams, aki most egy
picit talán haloványabb a kelleténél - és így 35 évesen már sajnos kevésbé
hiteles huszonéves törékeny ’majdnem-tinédzserként’, frufru ide vagy oda...
Nos tehát, a történet nem
átlagos, a színészek nagyszerűek, a kivitelezés szintén ötletes és átlagon
felüli, de akkor hol itt a probléma? Kérem szépen, a kémia… valahogy az
hiányzik. Hogy együtt érezzünk, hogy túlcsorduljunk... úgy igazán… Vannak itt
klassz poénok (a leendő anyósék váratlan betoppanása a fiatal szerelmesek
kéglijébe pl. remek jelenet), ötletesség (az időutazás adta lehetőségeket
Tim messzemenően kiaknázza, hogy mindig a lehető legjobban jöjjön ki a
kényelmetlen, béna szitukból), akad néhány szívszorító drámai szcéna is (az
apa-fia közti kapocs példának okáért egészen megindító). …de az igazság az, hogy
Richard Curtis ezúttal picit átesett a ló túloldalára, túlságosan nagyot akart
markolni, és végül nem futotta neki, csak egy-két fapados, már ezerszer
elpufogtatott közhelyre: „Nincs annyi időutazás, amitől szerelmes lesz beléd
az, aki nem lenne.”, „Fogadjuk el nem mindennapi, mindennapi életünket és
boldogok leszünk.”, "Lássuk meg az élet szépségeit, azok hétköznapiságában is." meg ilyenek…
Curtis filmjét azonban
sokan fogják majd "nagyon, de nagyon" szeretni dagályossága és szájbarágós
„ideológiája” ellenére is. Mert: ha nem is annyira, mint az Igazából szerelem,
de kedvelhető mozi és aranyos történet. Richard Curtisnek pedig még a pátosz túltengést is hajlandóak vagyunk elnézni és a közel 60 év
számlájára írni. A nosztalgia meg amúgy is bocsánatos bűn…
75%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése