Mikael Hafström az ezredforduló környékén olyan zseniális
és egyéni hangvételű filmeket készített még odahaza Svédországban, mint a
’fertelmesen’ vicces Zsernyákok, vagy az erős atmoszférájú
ifjúsági dráma, a Könyörtelenek. Aztán a rendező átigazolt a tengerentúlra, és
bár igazán gáz dolgokba azért nem szaladt bele (1408, A rítus, Kisiklottak), de
amolyan nem túl számottevő, átlagos iparossá avanzsált Hollywoodban.
A Szupercella sem sokkal jobb,
mint az összes többi amerikai Hafström-mozi. A direktor most új terepre tévedt: az akció
zsánerben próbálta ki magát, s a leckét ímmel-ámmal, nagy duzzogva fel is mondta.
A „felelet” azonban korántsem
hibátlan. Legyünk szőrös szívűek, játsszuk el a szigorú tanár bácsit: a filmet valójában egyetlen dolog
menti meg a totális érdektelenségtől és kudarctól, mégpedig az, hogy Hafström
olyan akció veteránokkal dolgozhatott együtt, mint Schwarzenegger és Stallone.
A két faszi – hiába a 70-enet (!!!) tapossa már – még mindig szórakoztató. Pedig ahogy John McClane hadnagy mondta volt: „öregember nem gyorsvonat".
Már eleve a sztori kissé bugyuta:
Ray Breslin (Sylvester Stallone) foglalkozását tekintve hivatásos Houdini.
Vagyis: egy bizonyos hatóság megbízottjaként börtönökből ’szökdös’, bizonyítván
azok biztonsági rendszerének hiányosságait. Természetesen Breslin a legjobb a
szakmában – bla-bla – és naná, hogy nincs olyan büntetés végrehajtási
intézmény, ahonnan a sokat tapasztalt profi még nem lógott meg. Aztán jön egy
új megbízatás, Ray-t tőrbe csalják, és innentől kezdve már halál komoly a
történet, a lét a tét…
Az Escape plan magán viseli a
90-es évek akciófilmjeinek minden egyes jellemvonását – kliséjét (?) -, azzal
együtt, hogy tempóját tekintve meglehetősen málházós és körülményeskedő.
Emellett – ami szintén negatív
irányba mozdítja a végső megítélést - van egy kis tévéfilmes színezete is a produktumnak : a
helyszín olyan, mintha valami bazi nagy repülőgép hangárban dobálták volna
össze – ad hoc jelleggel, hányavetin - a scenery-t, újra hasznosítva Stallone
89-es (!) A bosszú börtönében c. „klasszikusának” díszleteit. A karakterek sem túl
bonyolultak: vannak a jók és a nagyon rosszak, illetve a rosszak, akikben ott
lakozik a jó, és végül természetesen mégiscsak jók lesznek…
A sok bénaság ellenére viszont a
Szupercella nézhető, mert Schwarzi és Stallone párosa – bár kurvára nyugger, de
– cool, Jim Caviezel egészen ’jóféle’ gonosz, Gáti Oszkár és Reviczky Gábor
pedig ismét tökéletes munkát végeztek, mint szinkronszínészek – jólesően
megidézve a két főszereplő – Sly és Arnie - aranykorát.
Ha nosztalgiára vágysz, és
régebben bírtad a Face off-ot, vagy a Sziklát (vagyis oda vagy az old-school
„eksön múvikért”), ne adj isten rajongsz a kiöregedett, de azért még nem
tolókocsiban agonizáló akciósztárokért, próbálkozz nyugodtan a Szupercellával.
Hatalmas meglepetés nem fog ugyan érni, de óriási csalódás sem.
65%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése